Az éjszaka rabja [befejezett]

Közülünk való

Közülünk való

„Szóval igaz. Vámpírrá változtatni egy halandót nem lehet... Csak a legnemesebb vérből való vámpíroknak. Akiket Uralkodónak hívunk."
Teljesen végem lett. Egyelőre bele sem akarok gondolni, hogy milyen jövőm lesz. Soha nem voltam jó semmiben. Nem voltam rendes vámpír, mert egy idő után már nem tudtam ölni. A szüleim és a bátyám meghaltak. Soha nem szerettek se emberek, se természetfelettiek, kivéve Linda-t. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan és miért történt ez.
De egy nagyobb probléma, amellyel jelenleg szembe kell néznem: Ryan haldoklik. A fiú, akit a jelek szerint szeretek, haldoklik. És én nem tudom, mit tegyek. Vajon meg tudja nekem bocsájtani, ha átváltoztatom? Nem tudom a választ, de cselekednem kell, különben kicsúszik a kezeim közül. Azt pedig nem hagyhatom, mert akkor egy örökkévalóságig gyűlölném magam.
Azt hiszem, döntöttem. Meg kell mentenem, bármi áron.
- Camille, Mark, segítsetek a kanapéra tenni!
- Nem gondolhatod komolyan, hogy megmented... - hitetlenkedett Mark.
- Fogalmad sincs, mennyire komolyan gondolom. És ha nem segítesz, itt helyben kitöröm a nyakad.
Azt hiszem, ez hatásos volt, mert egy szempillantás alatt az ágyra került Ryan.
Ez az utolsó lehetőség arra, hogy meggondoljam magam. De eszemben sincs! Közelebb hajoltam, fejemet a lehető legközelebb fúrtam nyakához, melyre előbb egy csókot leheltem, majd óriási lelki és fizikai fájdalmak között sebet ejtettem puha bőrén. Fájt megtenni, de nem volt választásom. A fizikai része pedig... Az agyaraim újra felszakították az ínyemet, ami nem volt épp kellemes érzés. Nem érdekel, Ryan-ért ki kell bírnom. Próbáltam minél kevesebbet szívni a véréből, amelynek íze nagyon tetszett. Valószínűleg az éhség miatt volt, arra sem emlékszem, mikor ettem utoljára. Miután éreztem, hogy elvégeztem a feladatomat, nehezen ugyan, de elszakadtam Ryan-től.
- Mark... a kezedet! Azonnal!
A mellettem tornyosuló fiú felém nyújtotta karját, mire én beleharaptam húsába, és szívni kezdtem vérét. Nem tehetek róla, megéheztem, és Mark-nak úgy is mindegy. Végül is vámpír... majd meggyógyul. Miután „jóllaktam", felvitettem Ryan-t a szobájába. Az biztos, hogy ezért az akcióért Mark egy jó ideig a cselédem lesz.
- Megtudhatnám, hogy mi történt volna, ha nem fordulok vissza? Ezt mégis hogy képzelted?
- De hát... Azt hittem azért mentél el, mert már nem érdekel téged. És ha nem fordultál volna vissza, akkor már egy sikátorban bomlana.
- Undorító vagy.
Eddig megálltam, de már nem ment. Látnom kellett, hozzá kellett érnem, hogy meggyőzzem magamat arról, hogy nem követtem el hibát. Csak ennyire volt szükségem. Elindultam a szobája felé, amiből „teleportálás" lett (nem tudom, ezt hogyan kéne neveznem). Ehhez még hozzá kell szoknom, az egyszer biztos. Halkan nyitottam be, és lábujjhegyre magasodva lopakodtam a lehető leghalkabban célom felé. Az ágy mellett megálltam, és csak néztem őt. Meg kell csókolnom. Meg akarom csókolni. Meg fogom csókolni. Odahajoltam, és egy lágy csókot leheltem puha ajkaira.
Jéghideg volt. Nem lélegzett. Azt hiszem, valami nem oké.