Az éjszaka rabja [befejezett]

A találkozás (part 2/2)

A találkozás (part 2/2)

Egyszer csak megállt, hozzászorított a sikátor falához, mire én felkacagtam... soha többé nem iszok. Nyakamat csókolgatta, vagyis én ezt hittem. Éreztem, hogy valami felsérti a bőrömet, és forró vérem lefolyik.
- Sikíts!- parancsolt rám.
Belém mélyesztette szemfogait, de nem sikítottam. Hogy lehettem ilyen naiv?! Egy pillanat... vámpír nem iszik vámpírvért, hacsak... egy pillanat alatt kijózanodtam, és sikítani próbáltam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Tovább szívta véremet... ha ez így megy tovább, akkor megöl. Éreztem, ahogy egyre jobban ernyed a testem, de minden erőmet összeszedve megpróbáltam ellökni magamtól. Természetesen ő sokkal erősebb volt. Hát végem... egy sikátorban fogok meghalni. Anya, apa, soha nem szerettelek titeket. Sz@r szülők voltatok. Nem foglalkoztatok velem. Nem is fogok hiányozni nektek, ezt pontosan tudom. Sőt... azt sem fogjátok tudni, hogy meghaltam. Már feladtam... becsuktam a szememet és beleharaptam a véremet szívó vámpír nyakába, aki cselekedetemre egy morgással válaszolt, de nem húzódott el. Ízletes volt a vére, élveztem minden cseppjét... nem gondoltam bele, hogy ezáltal én is olyan leszek, mint ő... egy Vad. A Vadak azok a vámpírok, akik addig süllyedtek, hogy saját fajtájuk vérét isszák. Társadalmunk kitaszítja őket, és állatokként bánik velük. Ha a Minisztérium megtudja mit tettem küldenek egy Vadászt, aki megöl vagy rosszabb. De most csak az járt a fejemben, hogy ezt túléljem. Kinyitottam a szememet, éreztem, ahogy vére keveredik az enyémmel... mámorító érzés volt. Kihúzta fogait nyakamból, és én is ezt tettem. Ajkamhoz hajolt, majd véres csókot lehelt rá. Elhúzódott, hogy mélyen szemébe nézhessek. Hófehér volt, olyan, amilyen a mai naptól nekem is lesz. Üres. Érzelemmentes. Teljesen rideg. Szemei kitágultak, szemembe nézett.
- Te...- hangja döbbent és ijedt volt. Hátralépett. – Nem lehet... EZ NEM LEHET.- a végét már ordította. – Te az enyém vagy, örökre. Csak az enyém. – suttogta.
- Nem értelek...- szűrtem ki fogaim között.
- Nem értheted.
Mintha régóta ismerném, mintha megbíznék benne. Vonzódom hozzá, és ezt felesleges lenne tagadnom.
- Cat... mindig emlékezz erre: szeretlek, és örökké szeretni foglak, nekem csak te létezel.
Valahogy ez olyan boldoggá tett.
- Nem is ismerlek. Még a nevedet sem tudom.
- Tyler.- suttogta ajkaimba.
Megcsókolt. Olyan káprázatos volt. Elernyedt egész teste, csak én tartottam. Megszakította csókunkat, majd végignézett magán. Követtem tekintetét, és megláttam a szívéből kiálló kést. Ez ugyanúgy megöl minket, mint bármelyik embert. Sós cseppek futottak végig az arcomon, de nem értettem az okát.
- Cat...- kezdte fájdalmas hangon.- Ne feledd... hogy... sze...
És vége, nem mondott többé semmit. Zokogni kezdtem, de már nem azért, mert vonzódtam hozzá, mert ez az érzés halála pillanatában elmúlt... varázslat lett volna? Azért sírtam, mert egy hulla feküdt előttem, amely felidézte a bátyám halálát. Engem védelmezve halt meg. Ezért kerültem magánsuliba, és ezért nem lenne szabad elszöknöm onnan. Most ért el hozzám a felismerés... azt a kést valakinek fognia és használnia is kellett. Elvezettem a tekintetemet a földről, és azonnal megláttam... Egy véres kést szorongató fiút. Vigyorgott. Most ölt meg valakit, de vigyorgott. Ember volt. Tehát Vadász.
- Mire volt ez jó?- morogtam.
- Sajnálom, hogy félbeszakítottam a szórakozásotokat, de sajnos nem várhattam. Köszi, hogy segítettél elkapni Tylert. Egy pillanat... te ittál a véréből. Azonnal nézz rám!- adta ki a parancsot.
Merészen rávezettem tekintetemet, ő pedig...