Az éjszaka rabja [befejezett]

Meghaltok (part 1/2)

Meghaltok (part 1/2)

Óriási harag ébredt fel bennem az ellen az ember iránt. De nem tudtam erre gondolni. Anyám emléke nagyon felkavart. Szóval embernek nevelt. El akart rejteni a külvilág elöl. Már megértem, hogy mit miért tett. Végig engem védelmezett. ÉS meghalt értem.
Már a földön térdelve zokogtam, össze voltam zavarodva. Anyám volt az előző Uralkodó? Akkor ez az eset majdnem 400 éve történt. Én a 400 évemből alig emlékszem valamire, olyan, mintha csak egy rövidke halandó életének közepén járnék. Nem tudom, hogyan történhet ez meg.
- Cat, mi történt? – guggolt le mellém Ryan, láttam aggódását.
- A-anya... - csak ennyit tudtam mondani, még mindig sokkos állapotban voltam.
Nem kellett sokat magyaráznom, Ryan belelátott a fejembe, mert a falra már nem volt elég energiám. Átölelt, én pedig mellkasába fúrtam a fejemet.
- Ne sírj, kérlek! – mondta, miközben a hajamat simogatta.
Igaza van. Ez a múlt. Felesleges sírni, már nem tudok változtatni rajta. Nem tudom befolyásolni, ami történt. Mert megtörtént.
Harag lobbant bennem. Akkora, mint még talán soha. Elegem lett. A Vadászokból, a Minisztériumból, az egész rendszerből. Akárkit bánthatnak, akár megölhetnek saját belátásuk szerint... AKÁRKIT!
Felkeltem a földről, kicsit leporoltam magam, mert a nadrágom koszos lett. A többiek érdekesen méregettek, de nem foglalkoztam vele. Letöröltem utolsó könnycseppjeimet. Akkor induljunk! Nem húztam az időt kocsikázással, felöltöttem szárnyaimat, repülve folytattam utamat. A felhők fölé szálltam, hogy ne tudják, merre megyek. Lehet, hogy lassabb megoldás, de hatásosabb. És van időm gondolkodni. Meg akarom ölni azt az embert. Meg KELL ölnöm. Sajnálom, hogy gyenge voltam, anya. Az én hibám. De jóvá teszem, ígérem. Megbosszullak titeket. Anya, apa, bátyó. Tudom, hogy ők végeztek veletek. Már mindenre emlékszem. Nem hagyom, hogy ezt is (mint sok mást) megússzák.
Mikor már úgy éreztem, elég messze vagyok, hogy megtaláljanak, lábon folytattam utamat, így persze ezerszer gyorsabb voltam. Nagyjából 3 percbe telt, hogy a Minisztériumhoz érjek. Bőven elég volt ahhoz, hogy haragom az egekbe szökjön. De nem hamarkodhattam el semmit. A múltkor nem foglalkoztam a kamerákkal, de most a vakfoltjukban kellett maradnom. Nem is volt nehéz feladat, mert a gyorsaságtól többnyire amúgy sem látszottam volna. A következő feladat a fegyveres őrök hatástalanítása volt. Az őrök mögé kerülve kecses mozdulatokkal törtem ki nyakukat. És élveztem. Hihetetlenül élveztem. Azt hiszem, ilyen a bosszú íze. Tökéletes. Mámorító. Feledhetetlen.
És így mentem sorba az őrökön. Folyosóról folyosóra. Nem volt kedvem sokat vesződni velük. Persze a kamerákra még mindig ügyelnem kellett, ami kicsit lelassított, de így is néhány perc leforgása alatt végeztem mindenkivel. Istenem, és még hogy élveztem! Elértem a Vadászokhoz. Végre! Kivégeztem az ajtó előtt álló 2 őrt. Nem volt rájuk szükségem. Miután ezzel is végeztem, erősen berúgtam a nagy vasajtót. A nagyterem illata csapta meg az orromat. Mélyen belélegeztem. Láttam, hogy a Vadászok fegyver után nyúlnak. A félelmük és meglepettségük minden apró mozzanatát kiélveztem. Minden pillanatot.
- Üdvözletem, uraim! Remélem, nem zavartam meg semmi fontos dolgot. Bár azt hiszem, ha itt végzek, már úgy is mindegy lesz. Szóval... szeretném, ha előlépnének azok, akiknek a rokonai részt vettek az utolsó Uralkodó megölésében. Ez valószínűleg családi történet, biztosan ismerik Önök is. Tehát... amennyiben ez nem történik meg, ezt a termet Pokollá alakítom. Csak Maguknak! Csak most! Kihagyhatatlan nem?
Ebben a pillanatban egy fiatalabb Vadász egy tőrt dobott felém. Láttam, hogy ametiszt, ezért nem foglalkoztam a megállításával. A tőr a bal kezembe talált, de szinte meg sem éreztem. Kirántottam, majd elvigyorodtam. Magamra vettem szárnyaimat, csak azért, hogy végre leessen nekik mi a helyzet. A legtöbb arcán még láthatóbbá vált a rémület.
- Rossz fiú. Ezért meg kell, hogy büntesselek, sajnálom – vigyorogtam.
A sráchoz lépkedtem, lassan, emberien. Körbejártam, megsimítottam a vállát, arcomat közelebb emeltem hozzá. Felsóhajtott. Akart engem. Mögé lépkedtem, két kezemet vállára helyeztem, majd csúsztattam őket mellkasa felé, gyengéden simítottam végig ruháján. Még egy sóhaj. Kívánt engem. Magabiztosabb lettem. Nyakához hajoltam, apró csókot leheltem rá. Fejét enyhén balra biccentette, hogy jobban hozzáférjek. Nem haraptam meg, nem is akartam. Csak apró csókokat leheltem vékony bőrére. Éreztem az alatta elhelyezkedő ér lüktetését. Mikor meguntam, hogy ilyen könnyű volt megszerezni és játszadozni vele, egyszerűen átnyúltam rajta. Teste bal oldalát céloztam, belevezettem kezemet. Az izmok, erek és inak csak úgy szakadtak, ő pedig megszólalni sem tudott a fájdalomtól. Egy egyszerű, már-már hanyag mozdulattal kisegítettem szívét a helyéről. Még dobogott néhányat, de végleg kiszakítottam. Áldozatom holtan esett össze. Számhoz emeltem, beszippantottam a vér illatát, élveztem mámorát, majd megnyaltam. Ízletes volt a vére, de nem volt vesztegetni való időm. Elengedtem a szervet, mely előttem ért földet. Újra elvigyorodtam.
- Ki lesz a következő, uraim? – nyaltam végig szám szélét. 

Sajnálom, hogy nem volt rész, de valahogy nem volt ihletem. Egyébként lassan a történet végére érünk. Azt nem tudom, hány rész lesz még, de szerintem 5-nél nem több. Ez majd a kedvemtől függ.