Goodbye agony (Engedd el mindazt, amiben valaha hittél) Andy Biersack fanfiction

3. rész Az új családom és egy szerencsés találkozás

Hosszú folyosón sétáltunk végig, és ő folyamatosan beszélt hozzám. A negyedét nem fogtam fel, és kezdett megfájdulni tőle a fejem.

- Most őszintén! Nem szárad ki a szád, ennyi pofázástól? – iszonyú bunkón szólaltam meg, de jelenleg semmi ingerenciám a bájcsevejhez.

- Csak nem szeretem a csendet – vonta meg a vállát. Egyáltalán nem tűnt sértődöttnek, megbántódottnak meg pláne. – Kérdezhetek valamit? – torpant meg. – Amúgy, ez a szobád – mutatott a fehér ajtóra, ami mellett megállt.

- Tök mindegy – sóhajtottam a halántékomat dörzsölgetve.

- Milyen volt anya? – az egyik hajtincsével játszadozott.

- Olyan nő, aki nyomot hagyott az emberekben – ismét kifújtam a levegőt. – Úgy értem, őt mindenki imádta, és soha nem felejtették el. Rengetegen eljöttek a temetésére... - elcsuklott a hangom. Túl elevenen élt még bennem az a nap. Ott állok a frissen kiásott sír mellett a kedvenc fekete ruhámban a barátaival körülvéve. Képtelen vagyok sírni, és annyira szorítom a vörös rózsát, hogy a tüskék véres sebeket hagynak a kezemen. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy lehet halott, és hiába akarok, nem tudok tőle elbúcsúzni. A világ megszűnt körülöttem létezni, és én totálisan magamra maradtam benne.

- Heaven jól vagy? – megérintette a karomat, amivel sikerült vissza repítenie a valóságba.

- Hányszor mondjam még el, hogy ne érj hozzám? – ráordítottam.

- Sajnálom – remegett, mint a nyárfalevél. – Én csak... - könnyek gyűltek a szemébe.

- Mindegy – szabályosan feltéptem az ajtót, és becsaptam az orra előtt.

Fel sem kapcsoltam a villanyt csak levetődtem az ágyra. A mellkasom gyorsan süllyedt és emelkedett. Éreztem, hogy be kellene fújnom, de mellőztem az egyre erősödő szorítást. Előkotortam a telefonom, bedugtam a fülest, és reméltem, hogy a sötétség minél hamarabb visszahúz a mélybe.

Rázogatásra ébredtem. Résnyire nyitottam a szemem, és kivettem a nővérem sziluettjét.

- Bocs – húzta vissza a kezét még mielőtt ismét bedurrannék rá. – Elmúlt tíz óra – nagyot nyelt. – Kész a reggeli és Meredith már vár minket, hogy induljunk a városba.

- Pár perc és kész vagyok – felültem.

- Rendben.

Legszívesebben üvöltenék, de erőt vettem magamon, és nem tettem. Végre sikerült felmérnem az új terepet. Fehér alapon rózsaszín cseresznyevirágos tapéta, hatalmas földig érő ablakok, plazmatévé a falon, hófehér öltözőszekrény, antik tükrös fésülködő asztal, borvörös ágyneműs baldachinos ágy. El kell ismernem, hogy nem is rossz és kicsit hasonlít a régi szobámra. Természetesen ezektől az apró figyelmességektől nem vált számomra otthonosabbá a hely. A filozofálás helyett inkább lezuhanyoztam (igen, saját fürdőm van. Oké, aláírom eléggé király, hogy nem kell osztozkodnom, és sorban állnom némi meleg vízért meg szappanért.) Fekete farmert, fehér kapucnis pulcsit, és edzőcipőt húztam. A hajam egyszerűen összekötöttem, majd egy fekete baseball sapkával eltakartam. Csodás!

- Kicsim miért nem veszel csinosabb ruhát? – még el sem kezdődött a nap, de botox Barbie már az agyamra megy. – Vegyél példát a nővéredről! – oldalra pillantva a tökéletes pláza ribanc stílusban gyönyörködhettünk.