Goodbye agony (Engedd el mindazt, amiben valaha hittél) Andy Biersack fanfiction

25. rész Bármi is történjék én mindig veled leszek...

 - Kisbabánk lesz? - olyan szemekkel nézett rám mintha most közöltem volna, hogy nem létezik a Mikulás.

- Azt hiszem... - nem szabad sírni, most nem. A könnyeimet későbbre kell tartogatnom, mert lesz bőven alkalmam engedni az érzelmeknek.

- Nos, Heaven, ha készen állsz, fáradj át a másik vizsgálóba! – intett Beckynek, aki kötelesség tudóan már mutatta is az utat.

Az ultrahang felvétel minden kétségemet kizárta. Dr. Chen felvázolta a lehetőségeket, ha esetleg nem szeretném megtartani a babát. Abortusz vagy örökbe fogadás, amihez prospektusokat is kaptam. Szeptember 22-ére állapította meg a szülés dátumát, és azt mondta, van időm gondolkodni mihez kezdjek, de három hét múlva szeretne viszont látni. Adott néhány jó tanácsot a rosszullétekre, és egy rakat receptet terhességi vitaminokra. Azt tanácsolta beszéljek a kezelő orvosommal, hogy milyen gyógyszereket tanácsos szednem az asztmám miatt. Rendes volt velem, és a korábbi viselkedését mélyen eltemette. Persze a búcsúzáskor még odavetette, hogy ha Andynek bármikor szüksége van egy kis Batman csevejre szívesen veszi. Megköszöntem a segítségét. Kábultan sétáltam ki a papírokkal a kezemben.

- Hé, kicsim jól vagy? – vont ölelésbe, mikor kiértem.

- Nem – ráztam meg a fejemet. A mellkasához dörgölőztem és végre utat engedtem a könnyeimnek.

- Ismerek egy jó cukrászdát a környéken, mit szólsz hozzá? – próbált jó kedvre deríteni. Megsimogatta a hajamat.

- Szerinted öt éves vagyok, akit meg lehet vesztegetni pár szem cukorkával? – néztem rá könnyes szemekkel.

- Miért nem szeretnél sütit? – ha, gügyögni kezd, tuti kiverem a hisztit. Igen mindketten hibásak vagyunk, de per pillanat úgy érezem, kijár a durcás királynő szerep.

- De igen – könnyen feladtam az ellenállásom, és picit ostoroztam is magam miatta.

A cupcakek mellett döntöttem. Öt különfélét választottam ki, és a tálca kíséretében leültünk a legtávolabbi sarokba. Ő csak egy kávét kért, és elég csendes maradt. Nem is igazán tudtam mivel indítsam a beszélgetést.

- Mihez fogunk kezdeni? – nyögtem ki tíz perc és három mennyei édesség után.

- Mit szólnál hozzá, ha felnevelnénk? – az ujjaival a csésze peremén körözött. Erősen szuggeráltam, hogy leolvassak valamit az arcáról, de kiszámíthatalannak tűnt.

- És, ha odaadnánk Brangelináéknak? – ha ideges vagyok még szarabb poénokat lövök be, mint máskor.

- Azt olvastam fekete babát keresnek a kis Zahara mellé, szóval bukta – elmosolyodott, ami jó jel. – Más ötlet?

- Lerakjuk a küszöbük elé, és egy levélben azt írjuk, hogy a kicsi albínó – már nem bírtam komolyan venni és kis híján pukkadtam a nevetéstől.

- Hm... egész jó – bólogatott. – És mit szólnál ahhoz, ha mi nevelnénk fel? – ismételte meg a kérdést mellőzve az előbbi oldott hangulatot.

- Drágaságom, nézzünk szembe a cudar valósággal – sóhajtottam. – Alig múltam 18 éves, az idegeim elég labilisak és még gimibe járok. Neked pedig most indul be a karriered, amiről álmodtál. Mikor jutna időnk a pelenkázásra meg a többi szarságra? Túl korai ez az egész, plusz akkor meg sem említem az anyagi vonzatok. Napokig sorolhatnám az ellenérveket, és nem hiszem, hogy bármi pozitívet is fel tudnék hozni, hogy miért is tartsuk meg a csöppséget – nehezen öntöttem szavakba a bennem felmerülő kétségeket. Igyekeztem száműzni azt a csúf gondolatot, hogy esetleg most mondtam ki a halálos ítéletet a kapcsolatunkra. Jézusom, és ha emiatt fogunk szakítani, az én csökönyösségem végett? Lehet, hülye picsának tűnök, de muszáj reálisnak lennem. – Mint mondtam korábban is, később újra bele vághatunk, ha nem jön közbe semmi.