Goodbye agony (Engedd el mindazt, amiben valaha hittél) Andy Biersack fanfiction

1. rész Az intézet

 Az anyám imádta az életet. Soha semmi nem akadályozta meg abban, hogy az legyen, aki lenni akar. Partikat rendezett, az embereket pedig lenyűgözte a puszta kisugárzása és, soha nem adta fel az álmait. Mindig is felnéztem rá és olyanná akartam válni, mint ő. Tudjátok mi a legszebb az egészben? Egyetlen dolgot nem felejtett el még pedig azt, ami a legfontosabb a számára, vagyis engem. Ugyan számtalan apuci jelölt megfordult a házunkban, de én nem bántam, mert mindenkitől tanultam valami fontosat, és több-kevesebb sikerrel ezek ellenére is felnőttem. Lényegében egyetlen szavam sem illethette panasz, hiszen nem szűkölködtem semmiben és szeretet vett körül.

A tökéletes idillnek egy hideg novemberi délelőtt szakadt vége. Az igazgató a hangosbemondón keresztül hívatott az irodájába. Két rendőr várt rám és azt mondták üljek le, mert most sokkoló dolgot fogok hallani. A gyomrom görcsbe rándult és egész testemben remegtem, mert szörnyű érzésem támadt.

- Miss. Rose szomorú szívvel kell tájékoztatnom, hogy az édesanyját Beverly Roset holtan találták alig két órával ezelőtt. Az előzetes feltételezések szerint betörtek a házba, és mivel a tulajdonost otthon találták azonnal megölték. Nagyon sajnálom a történtek és őszinte részvétem a vesztesége miatt – a fiatal fekete nő a húszas évei közepén járhatott és rezdületlen arccal közölte a tragédiát. Vajon egy nap hány ehhez hasonló hírt közölhet, hogy ennyire közömbös tud maradni?

- Ugyan már ez baromság, hiszen reggel még beszéltünk, és puszit is adott búcsúzóul, ahogy szokott...- nem találtam a szavakat, a hangom remegett és szinte fel sem ocsúdtam az egészből. Hihetetlennek, felfoghatatlannak tűnt...

- Az azonosítás miatt velünk kell jönnie – megszólalt a másik szintén sötétbőrű yard is. A szemeiben több együttérzést láttam, mint a társáéban.

Az utolsó kép róla, ami bennem megmaradt a formaldehidtől bűzlő halottasházból származik. Olyan békésnek tűnt, mintha csak aludna, de sajnos minden kétséget kizáróan az én rajongott anyám feküdt a fém asztalon. Fél perccel később a legközelebbi szemetesbe ürítettem ki a reggelire megevett müzlimet. Emlékszem annyira rosszul lettem, hogy kórházba szállítottak, és nyugtatókkal tömtek tele. Napokig csak a falat bámultam és nem bírtak volna annyit fizetni, hogy még egyszer betegyem a lábam abba a házba, ahol meghalt. Mély depresszióba estem és végezni akartam magammal, mert úgy láttam már nincs értelme tovább folytatni.

Az öngyilkossági kísérleteim miatt kerültem át a zárt osztályra. Fiatal tinédzserek és buggyantak gyűjtő helye, így jellemezném a környezetet. A hely, ahol ha nem vagy elég beteg idővel te is azzá válsz. Próbáltam a lehető leginkább kizárni a körülöttem levőket, és csak muszájból váltottam pár szót a bentiekkel. Nem akartam és nem is terveztem, hogy bele süllyedek a sötétségbe, de egyszerűen nem láttam más utat a szabadulásra. A remény számomra immáron elveszett...

- Heaven a kilencedik heted töltöd nálunk – mondta a pszichiáterem a kötelező külön foglalkozáson. – ideje lenne megoldást találni a problémáidra. Mi a helyzet az édesapáddal?

- Maga szerint ő segítene rajtam? Lényegében mióta elváltak a szüleim nem nagyon erőlködött, hogy némi figyelmet szenteljen rám – évente kétszer küldött nekem drága ajándékokat a szülinapomon és karácsonykor, de ettől eltekintve nulla a kommunikáció közöttünk.

- A szociális munkásunk már felvette vele a kapcsolatot, és szeretne látni, így ma még délután itt lesz.

- Mégis mit tudna tenni értem? – a gúny csak úgy csöpögött a szavaimból.