Goodbye agony (Engedd el mindazt, amiben valaha hittél) Andy Biersack fanfiction

20. rész Az anyám gyilkosa

A rész erőszakot tartalmaz!

A Rose rezidencia semmi ehhez a kicseszett kastélyhoz képest. Szerintem van vagy száz szobájuk, külön foci pálya, uszoda, mozi komplexum meg még egyéb szórakozást nyújtó objektum. Biztos vagyok benne, hogy két hónap kevés lenne az egész hely feltérképezéséhez. Több fekete öltönyös fülessel rendelkező, izmoktól duzzadó testőrt is kiszúrtam, akik ezt a monstrumot védték. Azt sejtettem, hogy Vincent gazdag, de ennek a palotának az árából évekig jól lakna az egész éhező harmadik világ. Az érkező vendégek közül szinte mindenki egy puccos limuzinból szállt ki (a Mustang ócska tragacsnak tűnt mellettük). Megböktem Andyt, aki szintén nehezen ocsúdott fel a bámészkodásból.

- Biztos, hogy be akarsz menni? – nézett rám kétségek között vergődve. Feszengett, ezt tisztán láttam rajta. Önző módon egy másodpercre se gondoltam bele, hogy mekkora szívességet tesz nekem a jelenlétével. Ha a megérzésem nem csal, bárhol szívesebben lenne, mint itt a felső tízezer kellős közepébe csöppenve. – Ezek kibaszottul fent hordják az orrukat – bökött a fejével feléjük. - és ha nincs több millió a számládon, szarba se vesznek – hátra túrta a haját, ami nála a feszültség levezetésének valamiféle megnyilvánulása.

- Igazából én is szívesebben tölteném máshol a Szilvesztert, de egyszerűen a kíváncsiság nem hagy nyugodni – vontam meg a vállam.

- Természetesen titeket, lányokat részben ez tart életben – mosolygott. – Szóval, ha valakit kinyírok az este, mert felbassza az agyamat annak a halála a te lelkeden fog száradni.

- Vállalom a felelősséget! – bólintottam vigyorogva, majd bele karoltam a kinyújtott karjába.

- Jössz nekem eggyel, ezt ne felejtsd el! – bökött oldalba gyengéden.

- Ha ez az ára, hogy meg tudjam, mit akar Vincent tőlem, akkor hát legyen! – feleltem határozottan.

Rettentő drága festmények a falon, értékes szobrok, kristály csillár a plafonon, aranyozott lépcsőkorlát és ez csak a nappali. Hatalmas faragott faajtó vezetett a bálterembe. Mellette szmokingos öregúr ácsorgott (csak nem az inasuk? Valahogy rohadtul nem illett ide, de mindegy nem számít.), akinek mindössze az a feladata, hogy leellenőrizze rajta vagyunk-e a meghívottak listáján. Andy újra megpróbált visszatartani, de csak legyintettem. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy mi van, ha ráhallgatok, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Felöltve a pókerarcom léptem be a puccos társaságba. (Emlékszem anyának kétszer sikerült elrángatnia ehhez hasonló eseményre, és én is hasonlóan éreztem magam, mint most Andy. ) A legtöbb ember csak a filmben lát ehhez hasonlóan pompás luxust. A fényt több a plafonról lecsüngő gyönyörű csillár szolgáltatta, a márvány padló érdekes alakzatok egész sorát adta ki. Fehér abroszos négy személyes asztalokat pakoltak egészen hátulra, az óriási ablakokat vörös damaszt függöny fedte, és kiszúrtam még néhány óriási tükröt is a falakon. A zenekar vontatott klasszikus zenét játszott, aminek hallatán a fiúm felvont szemöldökkel ajándékozott meg. Bárgyún vigyorogtam rá a vállamat vonogatva. Előre sejtem, hogy nem lesz könnyű maradásra bírnom, de megbirkózok a kockázattal.

- Az nem apád és a felesége? – kérdezte a terem közepe felé mutatva. Én is azonnal felismertem a családomat. Meredith tojáslikőr színű csipkés estélyit viselt, apa drága öltönyben feszített. A kezükben pezsgős pohár. Elmélyedve beszélgettek az est házigazdájával, és feltételezhetőleg az asszonykájával.

- Menjünk oda! – mintha csak észrevették volna, hogy figyeljük őket, és megfordultak. Feléjük biccentettem. – Ígérem nem maradunk sokáig! – pusziltam meg felpipiskedve a nyugtalankodó barátomat.