Goodbye agony (Engedd el mindazt, amiben valaha hittél) Andy Biersack fanfiction

27. rész Múlt idéző találkozások az Angyalok városában

Vegyes érzelmekkel szálltam fel az Angyalok városába tartó járatra, három nappal később. Nem a repüléstől féltem, hanem a rám váró eseményektől. A fiúknak nem kellett mélyebben magyarázni az okot, amiért csatlakoztam hozzájuk, hiszen Andy barátnőjeként ez szinte kötelező. Ashley továbbra is tüntetőleg fújt rám, és feltűnően került, ez kicsit sértette az önbecsülésemet. Viszont legalább vigasztalódathatott Irinával (apa ragaszkodott, hogy a személyi testőröm is jegyet váltson), aki türelmesen viseltetett a hódítási fortélyaival szemben. Titkon azt a pillanatot vártuk mindannyian, mikor az orosz szépség istenesen bele térdel a férfiasságába, és elküldi a halál faszára, de persze ezt nem osztottuk meg vele. Lényegében minden normálisnak tűnt, csak engem emésztettek a gondok. A pasim próbált jó kedvre deríteni, amit nagyra becsültem, de legbelül ennek ellenére ordítottam. Aggódtam a jövőm miatt, hogy ha megszülöm a babát jó anyává válok-e, rettegtem Wilkinstől, meg a csatlósaitól, és akkor még meg sem említem a BVB esetleges feloszlását (a seggfej bogarat ültetett a fülembe). Fizikailag jelen voltam, de lelkiekben több ezer mérföld távolságra a külvilágtól.

- Heaven – feltételezhetőleg a mellettem ülő dobos jó ideje szólongathatott, mert furcsán nézett rám, mikor rá emeltem a tekintetem.

- Tessék – köszörültem meg a torkom, hogy visszajöjjön a hangom.

- Beszélgettünk Andyvel... - a barátom bocsánat kérőleg vonogatta a vállát. – és azt mondta, hogy babát vársz.

- Nem bírtad tartani a lepcses szádat? – torkolltam le azonnal. – Muszáj volt nagydobra verned, mi? – villámló szemekkel vártam a válaszát.

- Most mi van? CC odajött és megkérdezte mi nyomja a vállam, és kibukott belőlem. Nem szándékosan csináltam, nem akartam semmi rosszat – a tekintetében őszinte megbánást tükrözött vissza.

- Nézd csak – vette elő a telefonját gyorsan megelőzve a kirobbanni készülő háborút. Megnyitott egy mappát, és szabályosan az orrom alá nyomta a mobilt. A képen egy édes hiányos fogsorú kisfiú mosolygott a balján fekete spániel kölyökkel. Hasonlított rá, szóval nem nehéz kitalálni a rokoni kapcsolatot. – Ő a fiam, Kyle – szolgált magyarázattal. – Az idén múlt hat éves, és lassan iskolába megy. Az anyjával mindössze egyetlen éjszakát voltunk együtt, viszont a kicsit mindennél jobban imádom. Aktívan részt veszek a nevelésében, anyagilag támogatom és hétvégenként mindig én vigyázok rá. Arra akarok kilyukadni, hogy Kyle nem tett tönkre semmit, csak színt hozott az unalmas életembe. Ashley faszságokkal tömte tele a fejedet, mert be van rezelve. Számára csak a banda létezik, és nincs vészterve a későbbiekre, ha nem jönne össze. Jelenleg téged hibáztat, de ugyanúgy lehetnék én vagy bárki más a hibás, ha bele köpünk a levesébe. Érted, mire szeretnék rávilágítani?

- Azt, hogy a kicsi nem jelenti azt, hogy vége a világnak? – kérdeztem vissza.

- Pontosan – bólintott.

- Tudod, hogy támogatni foglak egész végig, szóval nem kell, hogy bármi miatt is fájjon a fejed – Andy az ujjait összekulcsolta az enyémekkel, és kedvesen mosolygott.

- Rendben – amennyire az ülés korlátozottsága engedte közelebb bújtam hozzá. Lehunytam a szemem, és reméltem, hogy sikerül átaludnom a maradék órákat.

Az óceánnak köszönhetően párás levegőbe szippantva azonnal tudtam, haza tértem. A bensőmet melegség töltötte el, a szívem sajgása emlékeztetőül szolgált az átélt borzalmakra, amik a legutóbbi itt tartózkodásom alatt történtek. Egyszerre akartam elszaladni, és a keblemre ölelni a város nyújtotta életérzést. Andy mellettem pöfékelt, de megszorította a kezemet, hogy bizonyítsa, nem vagyok egyedül. A banda már elindult a kijelölt házba, amit a menedzser bérelt nekik arra az időre, amíg zajlanak a próbafelvételek. Kettesben, vagyis hármasban maradtunk (Irina az árnyékomként követett, hiszen ezt a parancsot kapta az apámtól) a reptér bejáratánál. Tőlem várták az útba mutatást hogyan tovább, és én egyelőre tanácstalanul meredtem a semmibe. A lenge szellő bele kapott a fehér nyakba kötős ruhámba (a kegyetlen tél után a szervezetem rögtön áthangolódott a jól megszokott szinte állandó 20-30 fokra, így az öltözködésben is alkalmazkodtam). A szoknyámat megigazítva telepedtem le a kitüremkedő padka szélére. A térdemre támaszkodva bámulta ki a fejemből, és próbáltam minden gondolatomat kizárni. Korábban mindennél jobban vágytam arra, hogy ellátogathassak anyuhoz, szóval úgy döntöttem legyen ez az első megálló. Elkaptunk egy taxit, majd Irina bediktálta a célirányt.