Goodbye agony (Engedd el mindazt, amiben valaha hittél) Andy Biersack fanfiction

8. rész Az elveszett és megtalált remény (avagy idióta vagy Heaven Rose)

Hazaérve szabályosan bezuhantam az ágyamba. A hátamon fekve bámultam mereven a plafont. Az agyam hihetetlen sebességgel pörgött, próbálva feldolgozni a mai nap eseményeit. A nővérem meg én ugyanabba a pasiba szerettünk bele (talán nevezhetem annak). A véletlenek összjátékának köszönhetően pedig, Andy óvó karjaiban kötöttem ki. Az egyik pillanatban még utálom, mert folyamatosan zaklat, és az idegeimre mászik, a másikban már meghitten csókolózunk. Ha nem velem történik meg, el se hinném akárki is mesélné nekem. Képes vagyok valakit megérinteni, de másoktól rosszul vagyok. Hogyan lehetséges ez? Időre lenne még szükségem, hogy a dolgok helyreálljanak? Teljesen összezavarodtam, és kétségbeesetten kerestem a válaszokat. A nagy agónia közepette csodáltam, hogyan nyomott el az álom.

Sikoltva ébredtem hideg verejtékben úszva levegőért kapkodva. Meghalt, és nem menthettem meg. Fekete ruhában álltam a sírja felett, és tudtam soha többé nem láthatom viszont az édes mosolyát. Az arcomat a kezembe temetve zokogtam. Elvesztettem azt, aki igazán megértett, bele látott a lelkembe. Felrémlett előttem az, ami már korábban is, hogy miért nem akartam tőle semmit az elejétől fogva. Nem, nem és nem! Soha többet! Hova gondoltam egyáltalán, mikor azt hittem ő majd meg fog változtatni. Viszlát, Andy és köszönöm, hogy megpróbáltad!

Reggel karikás szemekkel keltem. Levánszorogtam a konyhába, olyan tipikusan basszátok meg mind hangulatban. Nova nagyban falta a müzlijét, és rám sem mert nézni. A monokliját igyekezett alapozóval eltakarni több-kevesebb sikerrel. A fülesem megvédett attól, hogy bármit is mondanom kelljen neki, habár nem is terveztem. A kávé cigi kombó után felöltöztem és Meredith kocsijában vártam meg a gráciát. Imádkoztam, hogy gyorsan vége legyen a mai napnak is, és újra elmerülhessek a mély, sötét szakadékba, ahova saját magam száműztem.

A suliban kerültem az újdonsült barátnőmet, és rajta kívül mindenki mást is. Néma csöndben végig ültem az órákat, majd a gimi előtt vártam botox Barbiet, hogy haza vigyen. Lényegében a csütörtököm is ugyanilyen monotonitással telt. Igyekeztem a lehető legjobban kizárni a külvilágot, bele értve Andyt is (helyesbítek legfőképp őt). Újra a borotvámhoz nyúltam, mert tudtam az egyedüli megoldás a problémáimra csak az önmagamnak okozott fájdalom által enyhíthető. A depresszió már csak ilyen vannak, és lesznek is rosszabb pillanataim.

A péntekem is hasonlóan telt, kivéve hogy aznap nem Meredith várt a suli előtt, hanem Andy. Szomorú szívvel bámultam a srácot, aki képes lenne bármire értem. A szállingózó hópelyhek különös fénybe vonták mintha csak valami glória lenne körülötte. Gyönyörűnek már-már földöntúlinak tűnt a számomra. Az angyal, aki jött megmenteni a lelkem az örök kárhozattól. Változatlanul fájdalmasan élt bennem, ahogy a szemem előtt válik egyenlővé a földdel. Nem bírnám elviselni, ha itt hagyna, épp ezért tilos bármiféle kapcsolatot is létesítenem vele. Úgy tettem, mint aki észre sem vette, és szándékosan az ellenkező irányba indultam.

-Hé, Pindurka! – kiabált utánam, de süket fülekre talált. Remegő kézzel dugtam be a fülest, és indítottam el a zenelejátszót. Olyan gyorsan rohantam, mint ezelőtt még soha. A hideg levegő marta az arcomat, a szél tépte a hajamat, a tüdőm megálljt parancsolt, de semmivel sem törődtem. El, minél messzebb tőle, ez a cél vezérelt.

Azt hittem van esélyem a hosszú lábaival és az ismeretlen utcákkal szemben. Az egyik saroknál szabályosan egymásnak ütköztünk. A szívem a torkomban dobogott, ahogy felnéztem rá, és hiába tudtam ő lehet az, aki elhozza számomra a megváltást, nem törődtem vele.

- Mi bajod van? Miért szaladtál el? – pihegett és az oldalát fogta. Rendesen megizzasztottam, de én is szenvedtem a megerőltetéstől. – Mi a szar ütött beléd? – tisztán hallottam a szavait, hiszen időközben kiesett a fülesem. Értetlenül állt az egész kialakult helyzet előtt.