Goodbye agony (Engedd el mindazt, amiben valaha hittél) Andy Biersack fanfiction

22. rész Az életem egy maffia film

Az emberek a hosszas sugdolózások után kezdték sejteni, hogy valami nagyon nincs rendben velünk. Megfogta a kezemet, és megcéloztuk a vörösen villogó vészkijárat feliratú ajtót. Elkerülve a lámpák fénykörét behúzódtunk egy sarokba. Ki kellett találnunk valamit, hogy kiszabaduljunk innen, ezt tudtuk kimondatlanul is. Felvetődött bennem az is, hogy mi lenne, ha csak egyszerűen kisétálnánk, de Andy aggódó arca gyorsan elvetette az ötletet. Azt hiszem itt az ideje, hogy a drágalátos nővérkém végre visszaadja a kölcsönt, amivel tartózik. A hívások után nem maradt más dolgunk, mint várni. Reménykedtünk, hogy az üldözői nem követnek minket, ha a tervünk beválik.

- Mi lesz, ha nem működik? – idegesen járkált fel és alá. Már a harmadik cigijét szívta, én pedig lassan bele szédültem a monoton köreibe.

- Nem állnál meg egy kicsit? A ringlispíljeidtől szétmegy a fejem.

- Bocs – megtorpant, és mellém lépett támasztani a falat. – Szóval Pindurkám mi lesz akkor? – sóhajtott fáradtan.

- Gotham city polgárai soha nem csüggedhetnek, hiszen ott vagy, ha segítségre szorulnának. Batman mindig megmenti a napot, nem igaz? – mosolyogtam rá bizakodóan.

- Kösz, kicsim az emlékezetőt – felemelte a pulóvere alját, és a nadrágja derekából húzta elő a fegyvert. Kikerekedett a szemem a forgó tárcsás revolver láttán. Szakszerűen betárazta a golyót. – Az apád kis ajándéka, hogy megvédjelek, ha úgy hozná a sors.

- És, ha lábon lövöd magad? – gyanakodva felhúztam a szemöldököm. Jó a párom meg minden, de bizalmat azért még nem szavazok e téren.

- Christopher gyorstalpalót tartott, szóval ne aggódj ilyen apróságokért – kacsintott rám.

- De... - a szájával tapasztotta be az enyémet. A szemétládának van pofája, így elterelnie a figyelmemet, ez annyira ócska trükk.

Nem sokkal később bukkant fel Ashley az oldalán a kocsonyaként remegő Novával. Szánalmas látványt nyújtott. A gondosan karbantartott körmei tövig rágva, a tökéletes barna hullámai most szalmaszerűen lógtak alá, a mályvaszínű szövetkabátját félre gombolta, és a smink is hiányzott róla. Vajon az, hogy egy emberi roncs vált belőle az én számlámra írható fel? Hirtelen megsajnáltam, mert a gyávasága ellenére ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben. A tépelődő Andyn is észrevettem, hogy azon agyal, hogy megölelje vagy szétrugdalja a pici formás popóját. A fellángoló érzelmeimnek hála hozzá sétáltam, és szorosan köré fontam a karomat. Kétségbeesetten csimpaszkodott belém, és zokogott.

- Figyelj, erre most nincs időnk! – simogattam meg a fejét kedvesen, mire rám emelte a könnyektől csillogó sötét szemeit. – A telefonban megbeszéltük mi a dolgod. Képes leszel rá? – észhez kell térítenem, különben baszhatjuk az egészet.

- Hát, még szép, hogy képes rá! – csapott egy isteneset a hátára Ashley, amitől szabályosan visszaugrott ijedtében a karomba. Valószínűleg lelkesítőnek szánta a mondatot, de pont az ellenkezőjeként sült el.

- Hagyd békén, seggfej! – kelt a védelmére Andy. – Így is kész roncs szegény, nem szükséges még neked is rontanod a helyzeten! – az érintett hölgyemény elmosolyodott az exe szavai hallatán. Feltételezhetőleg a halovány remény szikra most feltámadt benne. Tudtam, hogy nem okos dolog táplálni a rögeszméjét, de most inkább elharaptam a számat, mint hogy közbe szóljak. – Vagy esetleg szeretnél a bal szemed alá is egy monoklit? – a napok elteltével is szivárványszínben játszott a jobbja. Tökéletes emlékeztetőül szolgált az elvadult bulinkra. A bűntudat bekopogtatott a lelkemben, ám gyorsan száműztem.