Elhagyatva

15

A fiúkhoz nem mehettem vissza, pont úgy mint a régi családomhoz. Már csak egy hely maradt. A nagyim, aki valójában már nem is a nagyim, de mindig is közel álltunk egymáshoz. Ő volt az egyetlen, aki eddig tényleg megértett. Remélem, hogy ő nem fog kidobni azért, mert különbözik a DNS-ünk.

Az úton végig azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani. Néha képes vagyok kicsit túl agyalni a dolgokat. Szinte észre se vettem, hogy odaértem a nagyi házához, úgy elmerültem a gondolataimban. Bekopogtam. Egy perc sem telt el és már nyílt is az ajtó.
-Szia kicsikém!
-Szia nagyi! Ugye tudod, hogy nem vagyok a valódi unokád?-törtem a lényegre rögtön.
-Persze, hogy tudom! Kit érdekel?
-Hát "apuékat"!
-Ezt meg hogy érted?
-Hát tudod épp nem tudok sehol lakni, mert kidobtak!-itt eltörött a mécses. Zokogtam, mert fájt, hogy megbíztam bennük és szerettem őket, ők viszont eltaszítottak maguktól, mert nem voltam a gyermekük. Egyedül éreztem magam. Nagyon. Ekkor nagyi odajött hozzám és megölelt.