My Evil Hero-[Andy Biersack FANFICTION]

》2《

Továbbra is remegve mentem, nem félek annyira...
- Mi van veled? - nézett rám a srác,akinek továbbra se tudtam a nevét.
Nem válaszoltam neki, nem mellette mentem már hanem mögötte.
- Már hozzám se szólsz?! - továbbra se válaszoltam csak mentem mögötte.
Kicsit dölöngélve mentem, kezdtem szédülni ahogy eszembe jutottak a dolgok, erősnek kell lennem! Nem adhatom fel!
A házhoz érve kinyította az ajtót ès szinte mint egy palota tárult elém,kikerekedett szemekkel néztem előre.
A kicsiket egy nőre bízta aki szerintem valami takarító nő féle vagy valami segéd vagy mi, de honnan telt neki ilyenere?
- Honnan ismerted az apám?-nézek rá kérdően, kicsit elszomorodva.
- Most hogy hogy beszélsz velem? - gúnyosan mosolygott rám, majd beindult.
- Miért nem válaszolsz?! - emeltem meg hangomat, az idegátjárta a testem.
- Mert még nem érzem az idejét annak hogy mi beszéljünk.
- És mikor lesz itt az ideje?!
- Majd...
- És ha én most akarom tudni?! - mérges pillantást vetett rám,majd megfogta kicsit erősen fölsőkarom.
- Azt mondtam majd!
- Ne érj hozzám! - löktem el, elengedte kezem de továbbra is ideges volt.
Ott hagytam. Kimentem a házból de hangját még hallottam.- Te meg hova a szarba mész?!
- Tőled el!
Nem bírom tovább, elegem van a titkolozásokból, most hogy jobban megfontolom apa is sokat titkolozott... Elegem van,elegem van, elegem van!
Elindultam valamerre, nem érdekelt merre a lényeg hogy jó messzire. A kicsiket itt hagyhatom, nem bántja őket, hisz ha apa őt kérte meg a végrendeletébe hogy nála legyünk csak nem bántja, hisz ismeri...
Végül egy parkos részen találtam magam, leültem egy padra és előre bámultam.
Minden rossz gondolat előbukkant bennem, minden nyomorúságom és minden rossz amit tán megérdemlek, én igen... Én egyedül megérdemlem. Legszívesebben egy pengével szétvágnám a kezem a lelki fájdalmakat eltűntetve inkább a másik fajta fájdalommal. Nem akarom magam sajnáltatni inkább mindent magamba tartok és senkinek se mondok el semmit. Magamba tartok mindent... mindent... Nem fogom még magam bántani, még bírom hogy nem teszem és bírni is fogom... Remélem...

~Este környékén~

Késői órákban, a házba visszatértem, kicsit lenyugodtam de még nem igazán dolgoztam fel továbbra sem a történteket.
- Hol voltál?! - be se léptem az ajtón máris letámadott idegessen.
Nem válaszoltam neki, nem éreztem szükségét annak hogy válaszoljak neki.
- Hol voltál?! - kérdezte kissé igegesen, túl aggódja a dolgokat.
- Nem vagyok már 5 éves hogy ne menjek el valamerre.- ennyit mondtam neki - tudom hogy nem szívességből fogadtál be minket, de én ezt nem akarom, holnap vissza megyünk a házunkba, nem zavarunk. De ha kölcsön tudsz adni egy autót akár most is elmehetnénk... - mondtam halkan, cseppet sem idegesen. - Hol vannak a ruháim és a táskám meg a kicsiké? Már itt se vagyunk...
- Nem mehettek el!
- De... elmehetünk...
- Még 18 se vagy, még tanulsz, hogy fogsz majd róluk gondoskodni?! - ohh, szóval őt csak a kicsik érdeklik, mondjuk igaz amit mond hogy tartanám el őket suli mellett dolgozni közbe meg ki vigyázz rájuk?
- Ez igaz... Őket itt hagynám... De nem akarom őket itt hagyni... -egyszerűen le sokkoltam, nem tudom mi történt velem, nem jött ki a számon egy hang se csak álltam ott és éreztem, hogy a sírás rámfog tőrni. - Nem bízok benned, semmit se tudok rólad, azt se tudom apám miért hozzád küldött, de nem bízok benned... - mondtam kicsit rekedtes hangon.
- Megértem hogy nem bízol bennem... de a te érdeked hogy mellettem legyél és Hope és Jack érdeke is...
- Felőlem kiléphetnék egy kocsi alá, vagy bármi nem érdekel hogy az én érdekem... Ha nem a testvéreimről lenne szó már nem is jöttem volna el veled..
- Pedig nem lehetek annyira rossz ember ha az apádat ismertem, nem?
- Már nem tudom mit feltételezzek... Hopet és Jacket itt hagyom egy kis időre, kiszellőztetem a fejem, majd egyszer visszajövök... - a táskámért mentem fel az emeletre, egy kisidő múlva megtaláltam, levittem az emeletről.
Újra a remegés és a hosszas levegővételes lihegés tőrt rám, úgy éreztem mintha megfulladnék, a férfi akit teljesen nem bírtam aggódva nézet rám mikor közelebb próbált jönni elroltam magamtól. Mikor végre abba hagytam továbbra is az elmenetel mellett döntöttem.
- Így nem engedhetlek el...
- Nem lesz semmi bajom, jól vagyok! - persze...jól vagyok... Micsoda hazugság...
Megfogott, felemelt és felvitt az emeletre.- Tegyél le!
- Nem! - mondta mosolyogva, nagyon élvezte ezt az egészet, én ezt nem annyira.
- Ha nem maradsz csendbe rácsapok a fenekedre! - még ilyenkor is, mikor ideges vagyok ilyenekkel jön?! Hát ez tényleg nem normális.
- Tegyél le, kérlek! - mondtam halkabban.
Mire végre a talajt éreztem természetesen az ágyon landolva, nem voltam már annyira ideges.
- Kérlek ne menj el, kérlek...
- Ma még nem megyek el... De nem ígérek semmit... - mondtam lesütve a szemem, nem nézve szemeibe.
- Most hogy tudunk valamennyire normálisan beszélni, hadd mutatkozzak be - mondta széles mosollyal az arcán Andy Biersack vagyok.
- Az én nevem gondolom már tudod...
- Igen... Lehet hogy a nevedet tudom de azt nem nagyon tudom ki is vagy valójában. - ült le az ágy szélére, szöval most azt akarja hogy meséljek magamról... Jaj de jó...
Valójába, valamennyire normális srác Andy csak amennyire bunkó vagyok csak magammal foglalkozok, a saját világomba ragadtam le...

Szisztok!
Hát ez lett volna a 2.rész, az események lassacskán kezdenek majd beindulni... Ha érdekel a történet csillagozzátok, szóljatok hozzá :)
Hamarosan hozom a 3.részt.
A helyesírás miatt elnézést a gépem elromlott és van benne egypár hiba...