Egy gimis szerelem története

7. fejezet-Broken heart

Avagy életem egyik legpocsékabb estéje...

Az embernek muszáj néha döntenie fontos dolgokban. Van amikor cselekednie kell, van amikor jobb, ha nem avatkozik a sors rendjébe. Az életünk lapjai állandóan forognak, mindig más oldalakon járunk, mindig más utakat teszünk meg. Hiszek abban, hogy a jövőnket saját magunk irányítjuk mégis tudom azt is, hogy amit teszünk, amit cselekszünk, az már régen meg van írva. Minden okkal történik, minden döntésünket okkal hozzuk meg. Mert milyen jó is lenne, ha mindent saját magunk irányíthatnánk? Ha tudnánk előre a jövő rejtett titkait? Senki nem tudja mi vár rá. Senki nem tudja Istennek mi a terve velünk, ő ül a világ trónján, és minden egyes ember sorsáért felel. Kormányozza a világot, miközben arra is gondol, hogy egy embernek mikor kell felnyitni a szemét.

Van úgy, hogy az ember előre eltervez mindent, aztán nem sikerül. Aztán újból megpróbálja, de megint nem sikerül. Nos addig kell próbálkozni, amíg nem megy. A várat is fel kell építeni, hogy biztos talajon álljon. Minden emberben muszáj lenni egy kis önbizalomnak, máskülönben az élet csúnyán elbánik az illetővel.

Velem is ezt történt. Fel kellett nyitnia a szememet egy embernek, hogy tisztán lássam a könyörtelen valóságot. Az önbizalmam viszont péntek estére a padlót súrolta, a váram összeomolni látszott...

A pénteken szinte teljesen átsiklottunk. Egyik pillanatban még a buszon doboltam a lábammal a fülhallgatómon keresztül felcsendülő csodás dallamokat, miközben néha-néha dúdoltam is őket, míg a másik pillanatban már az ajtón keresztül távoztam a barátnőimmel karöltve-nevetgélve. Összesen négy óránk volt. A tanáraink voltak olyan kedvesek, hogy elengedtek minket hamarabb az aula bálra való díszítése miatt. Ez is egy jó oka volt annak, hogy miért szeretem a Szent Margit gimit.

Lizával és Vivivel az oldalamon sétáltam hazafelé a falumban lévő buszmegállóból, miközben éppen kifejtettem a tegnap esti verekedést, ugyanis reggel, mikor Bálint megjelent, elég feltűnő volt a homlokán és az orránál lévő seb, és Andris felrepedt szája is elég szép látvány volt. Bármennyire szerették volna tudni a barátnőim, hogy mi történt, jobb ötletnek tartottam inkább suli után megbeszélni ezt velük, mire ők közölték, hogy úgyse mentek volna haza átöltözni, mert hoztak ruhát magukkal, így lejönnek velem a falumba. Nos így esett meg a nagy élménybeszámoló.

-Te jó isten-suttogta Vivi kétségbeesetten, miközben átsétáltunk a falunk közepén áthaladó folyóra épített hídon. Festői tája volt ez a falumnak, és tiszteltem azokat az embereket, akik annak idején az árvíz helyzetnél homokzsákokat cipeltek. Apa is közéjük tartozott, védte az otthonát, a falut.

-Oh my God-mondta Liza hangosan.-Bálint adott neked egy csodaszép gyűrűt és nem is hordod?

-Liza-hajolt kicsit előre Vivi, hogy láthassa a másik oldalamon álló Lizát-most gondolj bele. A barátja, aki nap mint nap ott téblábol a suliban, oda is jön hozzá-azért azt hozzáteszem-fordult felém-nem túl gyakran teszi ezt meg... Nos visszatérve eredeti témánkhoz, ha Andris meglátná merő véletlenségből a gyűrűt, amiről biztos, hogy tud, hiszen Bálint a bandatársa... Nos ha ezt meglátná borzalmas balhé lenne belőle.

-Ebben egyetértek-bólintottam határozottan.-Hiszen tegnap is összeverekedtek, és még épphogy épp bőrrel megúszták, ha Tibi és Gergő nem megy, akár hetekig a kórházat járhattam volna mindkét fiút meglátogatva. Köszönöm, de nem kérek a két idióta helyett, két összetört idiótát. Elég volt így is tegnap tisztogatni Bálint fejét.

-Te ápoltad le?-kérdezte mellettem Liza, majd miután bólintottam, hitetlenül elvigyorodott. Összenéztek Vivivel.-Ez olyan cuki. A kis nővérke leápolta a kis betegét, aztán totál belezúgott, mikor a beteg egy gyönyörű ajándékkal lepte meg...