Egy gimis szerelem története

13. fejezet-Pain

Avagy ennyire még nem fájt semmi...

Az az ember, aki az ürességet és a fájdalmat túléli, az hőssé válik az én szememben. De mit ér a győzelem, ha az élet véges? Az ember nem tudja, mi történik vele majd a jövőben, ismeretlenek a jövő történései, nem láthatjuk őket egy tükrön át. A jós sem tud valódi tényeket jósolni, sosem tudhatjuk mi a jövő. Ki kell várnunk, hogy az élet milyen csapásokkal térít le minket eleve elrendelt utunkról és milyen áldásokat ad, hogy újra visszatérjünk életünk megszokott menetéhez.

Fényesség. Ez az első, amit látok, amikor a szememet felnyitom, de az erős fény miatt inkább újra becsukom. Fájdalom nyilall a lábamba, amikor meg akarom mozdítani. Felszisszenek. Olyan fájdalmat érzek, mintha tengernyi kis tű szurkálná a lábamat és mintha valami szorítaná az izmaimat.

Körülöttem hirtelen nyüzsgés támad, hangokat hallok, de az érzékszerveim nem működnek még annyira jól, hogy fel is fogjam, hogy mit mondanak mellettem. Mindenféle hangot hallok, de egy se tiszta.

Képek jelennek meg a szemeim előtt. A bál, az este, Júlia, a veszekedés, az eltitkolt kapcsolat, Bálint és a baleset. Mind-mind olyan hirtelen jut eszembe, hogy a szívverésem az egekbe szökik. A szemem kipattan és én kétségbeesetten nézek szét a szobában.

Kórházban vagyok.

Anya az ágyam mellett ül és könnyein keresztül pillant rám. Apa tekintete is elhomályosul, aztán észreveszi mennyire felidegesítettem magam. Rajtuk kívül nincs más a szobában és akkor már biztos vagyok benne, hogy Bálint is itt fekszik s kórházban.

-Kicsim, nyugodj meg-kérte anya tőlem halkan. Kezével megszorította az enyémet.-Ne idegesítsd fel magad!

-Hol van?-kérdeztem rekedtesen hangon.-Hol van Bálint? És mióta vagyunk itt?

Próbáltam nyugtatni magam, hogy biztos nincs semmi baja, de ahogy a balesetet egyre többször visszajátszom a fejemben, rá kell jöjjek, hogy ezt egyikünk sem tudta volna megúszni sérülések nélkül.

-Bálint jól van-mosolygott rám anya.-Itt van ő is a melletted lévő kórteremben, kisebb agyrázkódása volt, meg a jobb karján megrepedt a csontja, de ennyi. Amúgy tegnap hoztak be titeket, most reggel kilenc lehet.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor anya megnyugtatott, hogy nincs komolyabb baja.

-És velem mi történt?-kérdeztem behunyt szemekkel.

-Nos-kezdett bele apa halkan-neked eltört a bal lábad, megműtötték, mert elég komolyan el volt törve és emiatt fizikoterápiára van szükséged, de az nem több, mint három hét és ha minden jól megy a ballagásra újra az iskolában lehetsz Bálint mellett.

-Ő átjöhet hozzám vagy én átmehetek hozzá? Látni szeretném-kértem behunyt szemekkel. Még fáradt voltam egy kicsit, de mindenképpen szerettem volna beszélni vele.

-Beszélek vele és az orvossal, szerintem megengedik, hogy átjöjjön hozzád. Addig beengedem hozzád a többieket, míg megkeresem a dokit-mondta apa, majd homlokon csókolt. Egy pillanattal később a barátnőim léptek be és egyenként öleltek meg, még el is sírtak magukat, de béna viccekkel vidítottam fel őket és boldogan hallgattam a nevetésüket. Mindannyian fáradtnak és nyúzottnak néztek ki, valószínűleg anyáékkal együtt ők is bent maradtak éjszakára.

-Menjetek haza, pihenjétek ki magatokat-suttogtam.-Ha bármi baj van rögtön telefonálunk, de minden rendben lesz, oké?-szorítottam meg Vivi kezét, majd Bogiét és Lizáét.

-Még itt maradunk egy kicsit, rendben? Kint megvárjuk, amíg beszéltek Bálinttal, aztán még visszajövünk egy kicsit.

Bólintottam, majd kiléptek az ajtón és én anyával az oldalamon vártam arra, hogy Bálint megérkezzen. Türelmetlen voltam, de a szerelem győzött a józan gondolkodásom felett.