Szomszédfiú |✔

Eighteen

Liz kijelentését döbbenet követte. Ahogy ilyen szárazon és egyszerűen kijelentette, döbbenetes volt. Hamarabb átlát rajtam, mint én saját magamon? Igen. 

Szemeimet nem tudtam levenni róla. Egyértelműen kijelentette, de én még mindig a szavakat emésztettem. Szerelmes vagy belé. 

- De... de ha túl hamar történt? Ha ez mind felér egy csalódással? Egy elbaltázott eséllyel? - aggódó kérdéseimmel bombáztam Lizt. Megint. 

- Adelaide, fogd be! A szádat és az agyadat is! Ilyen marhaságokat csak akkor gondolhatsz, ha szakítófélben vagy! Ti viszont Cameronnal csak most fogtok kapcsolatba lépni! Ilyeneken semmiképp ne gondolkodj, mert csak kétségeket fog szülni az agyad, az pedig szomorkodáshoz vezet. Én viszont nem akarom, hogy szomorú légy! Szóval kérlek, mosolyogj! Játsz el a gondolattal, hogy te és Cam. - tápászkodott fel ágyamról és az ajtó felé sétált. Aztán visszafordult. 

- Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy semmi jelét nem látod annak, hogy ti egyszer barátok lesztek? - némán bólintottam. - Én mondtam, hogy egyszer felfogom használni ellened ezt. - kacsintott és kilépett a szobámból. Semmi reakciót nem váltott ez ki belőlem, csupán annyit, hogy hátravetődtem az ágyamon, és a plafont kezdtem el vizslatni. Semmi értelmes dolog nem jutott eszembe, csak feküdtem. Fájt a fejem is, semmivel sem tudtam magam kizökkenteni. Én magamat nem, de egy kopogás már igen. 

- Gyere! - kiáltottam. Az ajtó kinyílt, én pedig felnéztem. Az ágyról rögtön felpattantam s felé lépkedtem. Megálltam előtte és szemébe néztem. - Miért jöttél? 

- Itt kell lennem. Itt kell maradnom. Veled. - állkapcsa megfeszült, ahogy karjaiban is az izmok. Lenéztem feszes izmaira, amikre ráhelyeztem ujjaimat. Nem tudtam megállni, hogy ne érjek hozzá. Végigsimítottam mindkét karján, kezénél pedig megálltam. Nem tudtam és nem is mertem megérinteni ujjait. Visszavezettem pillantásomat Cameron arca felé, kezemet újra végighúztam karján. Újra átöleltem derekát és magamhoz öleltem. Nagy kezet szorosan hátamra kulcsolta és belehajolt vállamba. 

- Köszönöm, hogy itt vagy. Tényleg. Nagyon. - suttogtam e szavakat mellkasába, mire szorosabban fonta össze karjait hátamon. Szívem hevesebben vert, úgy tartott magához, mintha elvesznék egyszer. Igen. Azt hiszem, én szeretem Cameront. 

Cameron karjai egyre gyengültek, majd addig tolt el magától míg szemeimbe nem tudott nézni. Szemei újra cikáztak ajkam és szemem között. Megint belemartam vállába és lábujjhegyre álltam. Orrunk és homlokunk szorosan egymásnak voltak már simulva, már csak az ajkainknak kellett összeérnie, mint egy legó darabnak. Szívem ütemeket hagyott ki, térdem megremegett. Létezik, hogy valaki ennyire kívánja szíve választotta csókját? 

Felső ajkunk súrolták egymást, amikor is lentről nagy kiabálás hallatszott. Rémülve Cameronba kaptam, és olyan gyorsan csókoltam meg, mintha most jöttek volna értem, hogy megöljenek. 

- Cameron... gyere le velem, kérlek! - hangom lassú és félénk volt. Cam semmi gondolkozás nélkül ujjait enyémekre kulcsolta és kiléptünk az ajtón. Sebesen robotunk le a lépcsőn, közben a hangok egyre hangosodtak. Sykylnn keserves sírására magam után húztam Cameront. Viszont a lépcső tövénél megtorpantam. Cam szorosan mellém állt, de félig elém. 

- Adelaide! - meghatódott arca volt a nőnek. A mellette álló férfinek is. De én nem tudtam, hogy ők kik. 

Cameron mögé álltam, pólóját markoltam. Megijedtem. Féltem. A zokogás fojtogatta torkomat. 

- Kérlek! Gyere ide, kicsim! - kérte a nő, mire valamennyire megbátorodtam és visszaszóltam. 

- Kicsim? Engem csak Liz hívhat kicsimnek! Azt se tudom ki maga, miért nem megy el a férjecskéjével? 

- Ó, édesem! Mi a szüleid vagyunk! - nyögte ki elhaló hangon, mire eltörött nálam a mécses. Cameron hátára hajtottam fejemet, a könnyeim lassan csorogtak végig arcomon, és a pólójára estek. 

- Kérem, hagyják őt békén! Menjenek innen el, senki nem kíváncsi hamis dumákra. Ha Adelaide mégis a lányuk, nem most keresnék, hanem már a születésénél ott lettek volna vele! Senkit nem lehet ilyen otromba módon átverni! - Cameron erős volt és bátor. 

- Ade, drágám, menjetek át! - hallottam Liz hangját. Újra Cameron ujjaira kulcsoltam ujjaimat és sebesen lépkedtünk az ajtó felé. A két tag végignézett rajtam, ahogy faképnél hagyom őket. 

Kint, a ház előtt véglegesen eltört a mécses. Lerogytam a betonra és hangos zokogásban törtem ki. 

- Én nem...én nem tudtam. Én nem tudtam semmiről. Én nem tudtam kik ők. - hadartam el. Ő felrángatott a földről és szorosan magához ölelt. Nem izgatott, hogy valaki megbámul minket. Nem izgatott, hogy kint állok pizsamában, zokniban. Csak megakartam nyugodni, és elfelejteni mindezt.