Szomszédfiú |✔

Ten

- Ade, mit csináltál? - ordított felém Nash. Senki nem tudta, mi történt. Én se tudtam. De mikor talpamból nedvességet éreztem rájöttem, hogy ez életem legrosszabb napja. Nem elég, hogy dőlt rólam a víz, majd' szétrobbant a fejem, hasam görcsölt, orrom fájt, talpamat beborította az élénkvörös vér. 

- Asszem' beleléptem egy szögbe. - hangom megremegett. Sírhatnékom támadt, de erőm sem volt rá. Erő.. A kurva életbe Cameron! Ha nem lennél ilyen kanos, most nem dőlne a talpamból a vér!

 Miután vagy százszor elátkoztam, és elképzeltem hogyan fojtom meg, meleg érintést éreztem combom tájékán és hátamnál. Szorosan tartott, nem engedett el míg be nem ültetett egy kocsiba. Kezembe adott egy vastagnak tűnő anyagot, amivel rögtön lefedtem vérző tagomat. Gyorsan bepattantak a többiek is és utunk a kórház felé vezetett. Nash erősen derekam köré csavarta kezeit és bevezetett az előtérbe, ahol azonnal leszólította az egyik ápolót, hogy hozzon egy tolószéket és vigyen fel a balesetire. Rögtön ugrott, mikor meglátta a véres anyagot. 

- Neve? - undorító módon kérdezték meg, kedvem sem volt rá válaszolni. 

- Adelaide Grier. - mondtam némi cinizmussal hangomban, hátha változtat a modorán az orvos, különben én se leszek kedvesebb vele. Felfirkantotta nevemet a papírjára, majd szólt a mellettünk álló ápolónak, hogy hívja ide az orvost, aki segít a vérző talpamon. Bent a kórteremben semmi újdonság nem volt, rendezettség és fehérség uralkodott mindenhol. 

- De utálom ezt a helyet. - fintorgott Carter. Egyet kellett vele értenem. Én se rajongtam semmilyen orvosi dologért. 

Nem sokkal később visszajött a nő egy orvossal a nyomában. 

- Jó napot kívánok! Te vagy Adelaide, igaz? - mosolygott. Nem lehetett több negyvennél. Kedves arckifejezése volt, nem játszotta meg. Mosolygós volt, és ezt szerettem. Hanyagul rábólintottam, aztán rásegítettek az ágyra. 

- Kérem, csak egy ember maradhat bent! - szólt a srácoknak az ápolónő. Feléjük pillantottam, ahol Nash hátranézett egy kis bólintással, hogy ő marad. Leült az egyik székre, és nézte, hogy mit művel az orvos. Kibontotta a becsavart anyagot, hogy rálátást nyújthasson a talpamra. Teljesen átvéreztem az anyagot is, ahogy lassacskán a lábam alá tett kórházi textilt is. Az orvos elhúzta száját, de nem tágított mellébeszélésekkel, elkezdte letörölni, majd lefertőtleníteni. Csípett a javából, de hamar elmúlt. Miután vastagon bekötötte talpamat, ismertette velem a teendőket. Nem állhatok rá, a fürdésnél is vigyáznom kell, mindennap le legyen fertőtlenítve. Nash kezébe adta az ápoló a papírjaimat aztán mehettünk is ki. Sarkamon járva közlekedtem, de Nash is tartott. 

- Nem kellene megméretni a lázadat? Tűz forró vagy! - pillantott le rám törődően. 

- Jól vagyok! - erősködtem. Nash egy mély sóhajtással hagyta, de tudom, hogy otthon kezembe nyomja a lázmérőt. Ilyen ez, mikor valakinek egy aggódó rokona van.