Szomszédfiú |✔

Twenty three

- Nem pont itt akartam és nem is most, de ha az alkalom adja, akkor szeretném nektek bemutatni Adelaide-ot. - Cameron derekamnál fogva közelebb lépett a családtagjaihoz. Zavart mosoly volt az arcomon. 

- Szia, Gina vagyok, Cameron édesanyja. 

Gina egy magas és vékony nő. Barna haja be volt göndörítve, ami rendkívül jól állt neki. Barna szemei és arcvonásai feltűnően hasonlított Cameronéra. 

Gina bemutatkozása után rögtön mondta, hogy nyugodtan tegezzem, ezzel megmentve a kínos "J napot" - tól. 

- Szia, én Sierra vagyok, Cameron nővére. - ölelt magához. A hirtelen gesztus eléggé meglepett, de gyorsan visszaöleltem. Mindig is szerettem ezeket az örömöt okozó tulajdonságokat, engem is felvidítottak. 

Miután Sierrával eltávolodtunk, ők ketten még beszélgettek Cameronnal, addig én kimentem a többiekkel. 

- Az orvos már látta? Beszélt vele? Mit mondott? - bombáztam őket kérdéseimmel. 

- Ade, nyugalom. Cameronhoz már bement egy orvos, aki örömmel konstálta, hogy minden jól megy. Még át kell esnie pár rutinvizsgálaton, utána jöhet is haza. - magyarázta Carter. Mellkasom lentebb ereszkedett, mikor kifújtam a bent rekedt levegőt. Carter válasza megnyugtatott. 

Cameron hazajövetele óta kerek egy hét telt el. Amikor az orvos elengedte, csak annyit mondott Cameronnak, hogy az úttesteken vigyázzon. Értékeltük humorát, mert amúgy tényleg nagyon kedves volt velünk is. Cameron egy enyhe agyrázkódással és jobbja zúzódásával megúszta, tudtam meg utóbb. Nem tudom miért nem mondták el előbb, de örültem is neki. Még jobban összezuhantam volna. De, mikor látom Cameron vigyorgó és odaadó tekintetét, jobban érzem magam. Létezik ez? Hogy ennyire beleszerettem valakibe, hogy csak a puszta arckifejezése is boldoggá tesz? Hogy megnyugtat a mosolya? Mikor csak ránézek, hasamban megannyi pillangó kezd éledezni, és mikor hozzám ér, mindegyik ki akar szökni belőlem. A testem hullámzik karjai között, irgalmatlanul jó érzés tölt el. Amikor mélyen szemeimbe néz, olvasni tudok íriszeiből. Amikor puha ajka enyémet súrolja, majd megcsókolja, térdem meginog, kezem remeg. Nagyszerű érzés ezt mind átélni. Főleg Vele. 

- Miért nézel így? - bújtam bele jobban párnái közé. Rég nem aludtam senkinél. Főleg nem Nála. Hirtelen ért, mikor megkérdezte, és mikor már itt voltam. Zavarban voltam, amit ő észre is vett. Csak magához húzott, és megölelt. Közben ezeket suttogva fülembe: "Mellettem nem kell zavarban lenned." 

- Mert szeretlek nézni. - válaszolta egyszerűen, mire én megkérdeztem, miért. - Mert annyira csodálatos vagy. Mert remekül festesz még így, 'mostkeltemfel' állapotban is. Mert  szeretek elveszni a kék szemeidben. Mert szeretem a mosolyodat. Mert szeretem látni, hogy milyen boldog vagy. Mert rohadtul elcsábít, mikor a hajadat piszkálod az ujjaiddal. Mert szeretlek. - mormogta nekem, mire én (még így ágyban is) nyakába ugrottam. Egyszerűen nem tudtam felfogni, miket mondott. Egyszer sem hallottam még ilyeneket, főleg nem úgy, hogy nekem mondták. 

Mi ki mertük egymásnak mondani, hogy szeretjük egymást. Igaz, ez az egész nagyon zavarosan indult, de sosem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Mindenki megjósolta a jövőnket és lám, igazuk lett. Mindenkinek igaza volt, csak nekünk nem. Mi nem tudtuk és nem is akartuk tudni. Most ott tartunk, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Hírnév ide vagy oda, engem nem izgat. Mert nem érdekel. Engem Cameron érdekel.