~Robogó Lamúr~

harmadik fejezet

TESSA

Összezavarodva pillantottam a baloldalamon ülő Jessre.

- Ugyan. Gyakori név Utahban! - legyintett, mire felsóhajtottam.

- Én benne vagyok - hallottam ismét a srác mély hangját.

- Nagyon helyes - bólintott Mr. Perkins, majd jelentőségteljesen rám pillantott.

Nekem persze fogalmam sem volt, miről van szó, de tapasztalat alapján, ilyenkor sosem szabad ellenkezni a tanárral.

- Én is! - feleltem talán túl magabiztosan.

- Akkor ezt meg is beszéltük. Hónap végére várom a bemutatót. - tapsolt megint Mr. Perkins, én pedig erős késztetést éreztem arra, hogy megragadjam a kezeitől fogva, és az aikidón tanult módszerrel hátrarántsam a kezeit és megkötözzem, ezzel megelőzve további tapsolási próbálkozásait. - A mai témánk a ..

Fogalmam sincs, mi volt az aznapi témánk, ugyanis az óra hátralevő részében a könyvemet használva párna gyanánt eszeltem ki potenciális kínzási módszereket a srác számára, aki beégetett az egész pszichó-kör tagjai előtt.

Amint meghallottam a csengőt, a „párnámat" is a táskámba gyömöszöltem, majd odaszóltam Jessnek:

- Mindjárt jövök.

- Tess..! Nem hinném, hogy ez.. - próbált meggyőzni, de belé fojtottam a szót.

- Az ebédlőben találkozunk.

Jess nagyot sóhajtva beletörődött, és elindult maga után hagyva.

Táskámat bal vállamra csaptam, és elindultam a srác felé, aki - mintha nem is csengettek volna - ugyanúgy, hosszú lábait kinyújtva ült a padban.

Mélyen beszívtam a levegőt, és táskámat a srác padján heverő füzetre dobtam.

Reméltem, hogy az övé, és jól összegyűrődik majd.

- Idefigyelj - kezdtem a lehető legkomolyabb hangomon. A srác felnézett rám, és akkor..

Bevillant Spencer arca.

Tulajdonképpen nem hasonlított rá: Spencernek kék szemei voltak és sima, szőke haja, amit mindig felállított, és összeborzolva olyan hatást keltett, mintha abban a pillanatban ébredt volna, arról nem is beszélve, hogy Spencer mindig simára borotvált arccal jelent meg mindenhol.

Ennek a srácnak viszont hullámosan borzos és borzosan hullámos haja világosbarnás árnyalatú volt, és borostája, szeme pedig zöld.
Nagyon zöld.

Ezekben a zöld szemekben vesztődtem el, mígnem a srác hangja magamhoz nem térített.

- Nehezen tudnék másra figyelni, mikor egész órán gyilkos tekintettel fürkésztél - mondta idegesítő félmosoly kíséretében -, nem lankadhat a figyelmem, főleg nem most, hogy itt állsz előttem, ugyanis bármikor lenyomhatod a csörgődet a torkomon.

Zavarba ejtően szemtelen volt, és tudtam, hogy meg fogja keseríteni az életemet, mégis az a valami, ami Spencerre hajazott benne, nem hagyott nyugodni.

- Azért fogom lenyomni Bennie csörgőjét a torkodon, ha jövőórán is a helyemen fogsz ülni! - sziszegtem.

A srác pislogva meredt rám, majd elnevette magát.
Hát, gyomorszűkítő nevetése volt, az tény.

A többi diák, aki még a teremben szöszmötölt, felénk fordult.

Én beharaptam az alsó ajkamat, és rájuk kiáltottam:

- Ne bámuljatok már! Nem vagytok éhesek..?!

A többiek rémülten pillantottak rám, majd kispuriztak a teremből.

Az utolsó szemüveges srác úgy sietett, hogy még a táskáját is a teremben hagyta, arról nem is beszélve, hogy az ajtót sem volt képes becsukni maga után.

- Szemüveg! - kiáltottam utána, bár nem hinném, hogy hallotta volna. - Bezzeg a mosdóban behúzod magad után az ajtót, lemerem fogadni!

Sóhajtva dobtam le magam egy székre- nem túl nőiesen bár, de úgysem akartam egy ilyen bunkó előtt tetszelegni, bármilyen jóképű is volt.

Merthogy jóképű volt.

A padból ismét nevetés tőrt fel, ugyanis az ajtó becsukódott egy reszkető „e-elnézést" követően.