Amerika Kapitány: Lángoló Torony

"Amit tenned kellett"

Azonnal abbahagytam a hevítést, de már elkéstem. Hirtelen megláttam azt, amin korábban a támadás hevében átsiklott a figyelmem. Az egész helyiség úszott a CCL-ben.

Rogers védekezőn maga elé tartotta a karját, a másikkal pedig arrafelé ütött, amerre korábban még látta a Monstrumot. Ő azonban könnyedén kitért előle, és teli torokból röhögni kezdett. Röhögés közben megragadta a Kapitányt, és ököllel arcon vágta, aztán a földre lökte. A figyelmét a továbbiakban már más kötötte le.

- Főnix - üdvözölt kitárt karokkal - Gyere, ölelj meg!

A majdnem 3 méter magas Monstrum velem párhuzamosan képződött a Vihar berkein belül. Már akkor sem tudtunk kijönni egymással, ezért őt áthelyezték egy másik kiképzőtiszthez. A csupa izom férfi kívülre szinte sebezhetetlen volt vastag, márványkeménységű bőre miatt. Rajta is maszk volt, mintha már eleve tudta volna, hogy mire készülünk.

Ez csapda... 

Fájdalmasan hasított belém a felismerés.

- A Kapitány megsérült, erősítést kérek a második szintre! - szóltam a többieknek remegő hangon, és közben azon voltam, hogy eltereljem a Monstrumot a Kapitány közeléből. Talán ha róla is le tudnám valahogy szedni a maszkot...

És nem használhatom az erőmet!

Patthelyzet volt.

- Úton vagyunk! - hallottam közben a visszajelzést Natashától - Súlyos a helyzet?

- Megvakult. CCL van a levegőben.

- Tartsatok ki!

- Te kihez beszélsz? - dörrent rám a Monstrum, és felém csapott. Lebuktam, és átcsúsztam a lábai között. Kihasználva a lomhaságát felkapaszkodtam a hátára, mielőtt azonban leszedhettem volna a maszkját hátranyúlt, és átdobott a válla fölött. Hatalmas nyekkenéssel értem földet. Eleve sérült bordáim ismét belém szorították a szuszt. 

Fájdalmas hörgéssel küzdöttem a levegőért.

- Ennyi? - röhögött fel a Monstrum - Ennyi?!

Nem tudtam, mit tegyek. Mindenemet átitta a vegyszer, viszont az ájulás határán voltam.

- Gyújts alá neki! - kiáltott rám Rogers, miközben nagy nehezen felkönyökölt. Vakon nézett maga elé - Hallasz, Evony?!

A hörgésem betöltötte a levegőt.

- Ez parancs!

A videóból látott néhány másodperc újra és újra lejátszódott a képzeletemben. Nem tehetem ezt vele. Nem vagyok rá képes.

- Csináld! Velem ne törődj! Csináld!

Egyszerűen nem volt más választásom. Izzásba hoztam a testem, mire a Monstrum rötyögni kezdett.

- Végre! Már azt hittem elpuhultál a... - egy izmosabb nagyságú tűzgolyó vágta félbe a mondatot, és a mellkasánál megtaszítva hátralökte a földre. Bevágta a fejét egy fém asztalba. Kissé megzuhanva rázogatta utána, aztán megdörzsölte a tarkóját. Újabb tűzgolyókkal dobáltam meg, amiket azonnal kioltottam, amint elérték a kívánt hatást. Még így is folyamatosan párolgott a CCL. Felhevített testem ezzel párhuzamosan regenerálódott, habár rendesen visszavetett, hogy közben használtam az erőmet. Sebesen lenyúltam a pajzsért, és izzásig hevítettem. A karomra vettem, néhány nagyobb szökkenéssel a Monstrumnál teremtem, és tiszta erőből pofán vágtam vele. A maszk úgy szakadt cafatokra az arcán, mintha tésztából lett volna.

Néhány szippantás a levegőből, és őt is uralma alá vette a sötétség. Előrenyújtott karral kapálózott felém, de folyton eltáncoltam előle. Végre nálam volt az előny. Újra és újra odavágtam neki a pajzzsal, amikre fájdalmas üvöltéssel reagált.

- Ez forró! Tűzforró! - ordította, és megpróbálta rám vetni magát, aminek ronda nagy pofára esés lett a vége. Lerántotta magával a tartályt, amiből így tovább ömlött a veszélyes vegyszer.

Elájult.

Eldobtam a pajzsot, és a Kapitányhoz siettem.

- Steve!

Eszméletlenül feküdt az oldalán.

- Steve! - tiszta erőből rázni kezdtem - Steve!

Nem reagált.

Natasha térdelt mellém, miközben egy osztagnyi SHIELD-es rohant el mellettünk, hogy biztosítsák a terepet, és gondoskodjanak az ájult Monstrumról.

- Túl sok gázt lélegzett be - mondtam remegő hangon, mire ő odahajolt hozzá, hallgatózott kicsit, aztán a pulzusára helyezte két ujját.

- Gyorsan! - kiáltott oda a többi ügynöknek - Azonnal ki kell vinnünk innen!

Abban a percben olyan érzés volt ott lenni, mintha egy rémálomban lennék, amiből nem tudok felkelni.

***

Napokig feküdt kómában. Végig mellette voltam. Néha hoztak be nekem enni, de érintetlenül kellett kivinniük. Nem tudtam megküzdeni az elemésztő bűntudattal és aggodalommal. Esténként csak odabújtam mellé, és gondolatban arra kértem, hogy bocsásson meg nekem, és jöjjön vissza. 

Amíg ott voltam, senki sem zargatott kérdésekkel vagy vádakkal, se Fury, se más SHIELD-es. Csak látogatóba jöttek, vártak kicsit az ágya mellett, aztán elmentek.

A 3. napon Stark is meglátogatta.

- Hogy van? - kérdezte, inkább csak csevegés szintjén, hiszen nyilvánvaló volt.

- Változatlan - a hangom rekedt volt és halovány.

- Ugyan, kislány - tette a vállamra a kezét barátian - Simán kialussza. 70 évig feküdt a jégben, és egy karcolás nélkül megúszta. Acélból van az öregfiú.

Az 5. napon kinyitotta a szemét.

- Steve - szorítottam meg a kezét megkönnyebbülten, megállíthatatlanul csorogtak a könnyeim - Itt vagyok.

- Evony... - nyögte, és megpróbált felülni, de szelíden visszanyomtam.

- Maradj! Szólok az orvosoknak - mondtam szipogva.

- Ne menj el - sóhajtotta, és kissé, alig láthatóan elmosolyodott - Nyertünk?

Bólintottam.

- Akkor minden rendben - mondta gyengén, de elégedetten.

- Nem lett volna szabad ott lennem - a hangom halk volt, tele bűntudattal.

- Ott voltál, mert ez volt az utasítás. Használtad az erőd, mert ez volt az utasítás. Azt tetted, amit tenned kellett.

A szavai adtak némi enyhülést háborgó lelkiismeretemnek.

- Én nem így érzem.

- Higgy nekem.

Odahúzott magához, és lágyan megcsókolt. Amikor elhúzódtam akaratlanul is rámosolygtam.

- Látom, már sokkal jobban vagy.

Válaszként ő is elmosolyodott.