Amerika Kapitány: Lángoló Torony

Fagyos

A SHIELD előtt ücsörögtem a fa alatt, ahol az első szenvedélyes csókunk elcsattant. A hátamat a törzsének döntöttem, felhúztam a lábam, és köré kulcsoltam a kezeimet. Bámultam arra a néhány csillagra, amiknek a fénye átjutott a város fényszennyezettségén.

Még mindig zavarosak voltak a gondolataim. Valahol bent megértettem. Értettem, hogy nem volt más választásuk. Értettem, hogy ezzel megmentettek attól, hogy a bűnösök közé sorolva elárult társaim sorsára jussak. Azt is, hogy még talán ez volt a legfájdalommentesebb módszer. És a leghatásosabb. Ha ez nem hatott volna, akkor az azonnal megmutatta volna nekik, hogy milyen ember vagyok.

Mégsem tudtam elűzni azt a mérhetetlen, hasogató fájdalmat, amit éreztem. Az lüktetett bennem, hogy elárultak, becsaptak, manipuláltak végig. Fogalmam sem volt róla, hogy mi volt igaz, és mi nem. Kiben bízhatok? Hogy jutottam el idáig?

Már hajnalodott, amikor felkeltem, kiráztam elgémberedett tagjaimat, és visszaindultam az épületbe.

Rogers a lépcsősor tetején ült. Mélységes szomorúság ült az arcán. Tekintetével végigkövette, ahogy közeledek felé. Odaálltam mellé és lenéztem rá. Ez új nézőpont volt, általában nekem kellett felfelé nyújtózkodnom őhozzá.

Felnézett. Várt.

- Csak egy kérdésem maradt - várakozón nézett rám - Bízhatok benned?

Fáradtan elmosolyodott. A vállára fektettem a kezem, aztán végigsimítottam a haján. Az ölébe húzott, hátulról magához ölelt.

Szótlanul egymáshoz simulva néztük végig a napfelkeltét.

***

Magas voltam, izmos, erős. Olyan magasról tekintettem le ellenfeleimre, mint még soha. Tudtam, hogy feladatom van. Azt is, hogy ezt bármi áron végre kell hajtanom. És azt is, hogy mögöttem olyan emberek vannak, akiket meg akarok óvni. Főleg egyvalakit.

Ő olyan sebesen suhant el mellettem, hogy időm sem volt elkapni a karját, és visszarántani, habár azért megpróbálkoztam vele. Félelem nélkül, tudatosan rohant bele a sortűzbe, igaz, amikor nekiindult, többen kiabálni kezdtek tudatlan társaikra, hogy azonnal hagyják abba a tüzelést - eredménytelenül.

Tudtam, hogy nem lesz semmi baja, mégis borzalmas volt újra és újra végignézni ezt az egészet. Iszonyatos, szaggató fájdalmat éreztem a mellkasomban. A kétség mardosott belülről. A kétség, ami azt kérdezte: a Főnix vajon tényleg akárhányszor visszatérhet az életbe hamvaiból?

Azonnal meghalt. Mindenhonnan szivárgott a vére, és kitekert testtel zuhant el, ahogy a futása megbicsaklott a golyózápor nyomán. Üveges tekintete felém fordult.

Néhány pillanat volt az egész.

El kellett szakítanom tőle a pillantásom, és a támadásra koncentrálni. Katona vagyok, ez a dolgom.

- Rogers, gyerünk! - kiáltott rám Natasha, és még meg is rántotta a karom, hogy indulásra sarkalljon. Borzalmas erőfeszítésbe került elterelnem a figyelmem az akkor még élettelen testről. Az a néhány perc, amíg visszatér, maga az örökkévalóság.

Néhányan futni kezdtek, egykori viharosként jól tudták, mi fog következni. A többiek támadásán keresztülvágva utánuk eredtünk. Azok, akik maradtak, már a Főnix feladatává váltak.

Egy jól irányzott dobással kettőt is leszedtem, aztán közelharcban folytattam a küzdelmet.

Vissza-visszanéztem a test felé.

Amíg nem figyeltem, valaki ököllel behúzott egyet, amitől a földre estem. A pajzzsal felfogtam egy rúgást, aztán hasba rúgtam, végül leütöttem a férfit.