Amerika Kapitány: Lángoló Torony

Búcsú

- Steve... - szólaltam meg alig hallhatóan - Annyira fázom...

Reszkettem, pedig tudtam, hogy egyébként kellemes, meleg idő van, még a quinjeten is. Steve kicsatolta az övemet, és odahúzott magához, az ölébe vont, próbált minél szorosabban átölelni. Szinte égetett a testmelege, de ezzel együtt nagyon jól is esett. Azonban a reszketés nem múlt, sőt.

- Jobb? - kérdezte, és láttam rajta, hogy szörnyen aggódik.

- Fáradt vagyok... - motyogtam, és lassan engedtem az ólomsúlyú álomnak. Rázogatásra ébredtem. Talán néhány pillanatot, ha alhattam.

- Evony - rázogatott tovább Steve - Ev... Evony!

Amikor kinyitottam a szemem, abbahagyta, de továbbra is beszélt hozzám.

- Maradj velem! Hallod? Beszélj hozzám!

- De annyira fáradt vagyok...

Még mindig rázott a hideg, de emellett egyre erősebben betakart az álmosság is.

- Kezd kihűlni - fordult Natashához Steve, majd a pilótára kiáltott - Mi tart ennyi ideig?!

Amíg nem velem foglalkozott, ismét lecsuktam a szemem, de aztán erőszakkal kinyitottam.

- Ev... Maradj velem! Könyörgöm, Evony!

- Itt vagyok - mosolyogtam rá halványan.

- Emlékszel arra, amikor először találkoztunk? - vetette fel ekkor Steve, és beletúrt a hajamba - Jól megleptél minket Natashával. Igaz? - fordult a lány felé.

Ő bólintott.

A hangja dongássá szelídült... végül megszűnt számomra a külvilág.

***

Nem lángokban ébredtem. Ruhástul dugtak bele egy kád forró vízbe. Jóleső melegség járta át a tagjaimat, és ezzel együtt lassan magamhoz tértem.

Steve ült mellettem a földön, arcát tenyerébe temetve.

- Steve - szólítottam meg, és a hangom idegennek tetszett. Rögtön felém fordult.

- Hála az égnek... - sóhajtotta.

- Mi történik? - suttogtam erőtlenül.

- Elkezdtél kihűlni. Stark szerint az erőd és a tested szimbiózisban voltak egymással, és most, hogy... Úgyhogy a testednek meg kell tanulnia szabályoznia a hőmérsékleted... nélküle.

- Óh - mondtam erre, és könnyes lett a szemem. Bevizeztem az arcom, hogy ne látszódjon. Némán folytak a könnyeim, miközben az üresség ismét szétterpeszkedett bennem. Szipogtam egyet. Steve az arcomat simogatva várta, hogy valamennyire megnyugodjak.

- Csak... - dörgöltem meg a szemem vizes kézfejemmel - Nem egyszerűen az erőmről van szó. Ő a védelmezőm volt. Mindig itt volt nekem. Akkor is, amikor bennem volt, nem pedig odakint. Akkor is, amikor magányosan kerestem a helyem a világban. Mindig itt volt velem. És én elárultam őt.

Néhány pillanatnyi csend után Rogers megrázta a fejét.

- Nem tudtad, hogy mit teszel. Ha tudtad volna, akkor nem adod el.

- Ez nem mentség - mondtam hidegen, mire elcsendesedett. Megértette, hogy most nem kedves szavakra és megnyugtatásra van szükségem, pusztán a jelenlétére. Hálás voltam ezért.

Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott a némaságba burkolózva, mikor elgondolkodva végighúztam az ujjaim a víz felszínén.

- Mit gondolsz, ez meddig tart ki?