HOMELESS

1. Rész

Nem hittem a szememnek. Már vagy fél órája tartottam a kezemben a készüléket a fürdőszoba csempéjének dőlve, könnyekkel áztatva a padlót. Kétségbe estem, csak bámultam a két kis csíkot, melyek azt jelezték, egy élet kezdett növekedni bennem. Nem álltam még készen az anyaságra, elvégre 19 évesen, az idegbeteg szüleim házában élve nem voltam valami kellemes környezetben. Nem tudtam mit kezdjek magammal, hiszen már előre láttam apám megvető arckifejezését, ahogyan részegségében szemrehányóan üvölti felém a szavait és egy erős csapást mér az arcomra, miközben anyukám csak a fejét csóválva végignézi a jelenetet. Volt már erre alkalom, nem is egyszer, tulajdonképpen nem volt olyan hét, hogy ez ne történt volna meg. Pedig soha nem voltam rossz gyerek, mindig jó jegyeket szereztem és soha nem lógtam ki otthonról. Pár hónapja találtam rá Christianra, aki támogatásával erőt adott ilyen körülmények között, és aki valószínűleg a születendő gyermekem apja is egyben - és aki nem fogja túl nagy örömmel fogadni a hírt, miszerint várandós vagyok. Az idegesség ismét felülkerekedett rajtam, a kezem úgy remegett, mint még soha, pedig az utóbbi hetekben elég sokszor tapasztaltam ilyen érzést. Pár hónapja kezdődött el ez az egész, az érettségi előtt, ugyanis nagyon izgultam miatta. Sokszor nyugtatót kellett szednem, hogy ne izguljak annyira, habár az se nagyon használt. Ez az idegesség azóta egyre csak fokozódott, és az sem segített, hogy már egy hete késett a menstruációm. Ezért vettem ma egy tesztet, ami pozitív lett.

Szipogva elővettem a telefonom a zsebemből, majd a terhességi teszt fölé emelve a készüléket, egyszerűen lefotóztam azt. Percekig csak bámultam a képernyőre, majd egy érintéssel el is küldtem a képet Christiannak. Sóhajtva temettem tenyerembe arcom, és éreztem ahogy egész testem megremeg a félelemtől. Az életem kezdett szétcsúszni. Pár keserves perc után a telefonomból hangosan szólni kezdett a csengőhangom, én pedig könnyeimet letörölve azonnal fel is vettem azt.

- Donna, mi ez a kép? - hallottam meg azonnal Christian hangját, ami alap esetben pozitív érzelmekkel töltött el, de most szörnyen féltem.

- Hát... A teszt azt mondja hogy terhes vagyok - motyogtam halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy a vonal túlsó felén is hallani lehessen. Pár másodperc csend következett, a szívem közben olyan hevesen vert, hogy félő volt hogy kiugrik a torkomon keresztül.

- Tőlem? - hangjában már kételkedést kezdtem érezni. Féltem az elkövetkezendő beszélgetéstől, és azt kívántam, bárcsak ez most ne történne meg velem.

- Mással nem voltam, szóval, igen, tőled. Chris, én nem is tudom mi legyen, kétségbe vagyok esve. - szipogtam neki, mire a túloldalon hatalmas sóhaj hallatszott.

- Elvetetjük, és nincs ebből probléma. A szüleid meg sem fogják tudni, hogy ez megtörtént. - válaszolta egyszerűen, nekem pedig leesett az állam. Nem is értem, miért lepődtem meg rajta, hiszen pontosan erre a válaszra számítottam.

- Chris, én ezt nem szeretném. Egy élő emberről van szó, nem ölhetjük meg aztán felejthetjük el, mintha meg sem történt volna. - válaszoltam könnyeimmel küszködve. Az utóbbi pár nap eléggé megviselt a rosszullétek miatt, és most úgy tűnt, az életem hamarosan hatalmas fordulóponthoz érkezik.

- Pedig ezt kell tennünk. Kivéve, ha meg akarod szülni, de akkor rólam le kell mondanod. Tudod, hogy utálom a gyerekeket, én ezt nem vállalom el. - csalódtam benne. A lelkem mélyén reménykedtem, hogy elfogadó lesz, és együtt, közösen végigcsináljuk majd az egészet, de egy részem tudta, hogy ez lesz a válasza. Én pedig teljesen megértettem, elvégre húszévesen ritkán akar elköteleződni egy férfi.

- Christian... Apám megint meg fog verni, amint megtudja... Segíts, kérlek. - könyörögtem neki. Nekem már csak ő maradt, a barátaimra nem számíthattam, hiszen mikor összejöttem vele, mindannyian elpártoltak mellőlem és most szóba sem állnak velem. Az életem egy kész katasztrófa lett.