HOMELESS

13. Rész | II.

A díjátadó napján Harryt le nem lehetett lőni. Már előző este felhívta Lout és Dianát, hogy találkozzunk nálunk aztán menjünk együtt. Reggel pedig olyan gyorsan kipattant az ágyból, mint talán meg soha.

- Ne menj, még korán van! - nyögtem próbálva visszahúzni őt magam mellé, de már csak kihűlt helyét markolásztam a lepedőn. Mivel ezután már nem tudtam visszaaludni, úgy döntöttem, ha már ilyen korán fent vagyok, elmegyek futni egyet, úgyis már elég régen voltam és hiányzott. A díjátadó csak délután volt, ezért nem is értettem hogy Harry miért volt ennyire éber már reggel. Gyorsan copfba kötöttem a hajam és felvettem a futós ruhámat. Hunter farkcsóválva nézett rám, mintha csak várna valamire, így kezembe vettem a pórázát, hogy magammal vigyem őt is. A lépcsőn leszaladva bemelegítettem és ráadtam Hunterre a pórázt.

- Harry! - kiáltottam a göndörkének, ugyanis fogalmam sem volt, hogy hol van, de pár pillanat múlva megpillantottam vidám arcát a konyhából kilesve.

- Jöhetek én is? - kérdezte kiskutyaszemekkel, ahogy rájött, hová is készülök. Mosolyogva bólintottam, mire ő izgatottan felszaladt hogy felvegyen valami futóruhát. Egyértelmű volt, hogy nagyon izgult a díjátadó miatt és kellett neki a feszültség levezetés így hát egyáltalán nem bántam hogy velem jön. Na meg, így már hármasban biztosan sokkal szórakoztatóbb lesz a futás is.

- Figyelmeztetlek, nem vagyok túl jó kondiban. - mondta Harry amint visszaért egy futó sortban és egy egyszerű fehér pólóban és baseballsapkában.

- Én sem - vontam meg a vállam, majd már ki is léptem az ajtón Hunter pórázával a kezemben és Harryvel a nyomomban. Furcsa volt így elindulni, hiszen eddig a legtöbb társaságom csak Hunter volt. Egy gyors bemelegítés után el is indultunk a szokásos helyemre, ahová futni jártam. Harry nem ismerte az útvonalat, ezért szorosan követett, és meglepően jól bírta az iramot, egyszer sem kellett vele megállni. Ahogy az erdős részre értünk végre elengedhettem Huntert, aki tele energiával úgy leelőzött minket hogy én olyat még nem láttam. Arra a területre értünk, ahol általában megpihentem, így most is itt fújtuk ki magunkat.

- Hű, te aztán nem vagy semmi. Jól bírod - dicsért Harry a térdére támaszkodva miközben igyekezett normálisra csökkenteni légzését.

- Te is meglepően jól bírtad. Csak kifogytál a levegőből. Idővel ezt már meg se érezni - mondtam neki, ugyanis már volt annyi tapasztalatom, hogy tudtam hogyan és mikor kell levegőt vennem ahhoz, hogy ne szúrjon az oldalam.

- Csak azért mert volt inspirációm. A feneked látványa nélkül már félúton kipurcantam volna - mondta vigyorogva végignézve rajtam mire rosszallóan megráztam a fejem. Hát, mindenkinek más ad inspirációt. - Amúgy mi ez a hely? Soha nem jártam még itt. - Harry végre szétnézett maga körül és ámulva hallgatta a madárkák csicsergését.

- Akármennyire hihetetlen, a szabadidőm felét itt töltöttem amíg te nem voltál itthon. - vontam meg a vállam - Futás közben találtam meg. Tökéletes helyszín az olvasáshoz - mosolyogtam rá, mire ő elismerően nézett rám.

Pár percig még csendben hallgattuk a madarak énekét, majd amint Hunter visszatalált hozzánk, hazaindultunk. Harry most is nagyon jól bírta, egészen hazáig szorgalmasan szedte a lábait és még csak nem is panaszkodott a nagyobb tempóra. Amint beértünk a házba, egyszerűen szétterült a padlón, akárcsak egy béka.

- Ügyes voltál, Harry - adtam egy puszit lehajolva hozzá, mire ő még a nyelvét is kidugva lihegett kimerülten.

- Azt hiszem többször kellene veled mennem. Gyengébb vagyok mint gondoltam - panaszkodott az oldalát fogva mire felkuncogtam és értesítettem róla hogy csinálok egy gyors reggelit ami már inkább ebédnek is mondható.