HOMELESS

2. Rész

Másnap később keltem fel a szokásosnál. Nem tudtam már aludni, viszont úgy tettem, mintha még mindig az álmok világában járnék. Csak gondolkoztam az életemen, mint ahogy azt tettem az elmúlt héten is. Ismét oda jutottam, hogy nincs értelme élnem.

Nagy nehezen aztán feltápászkodtam és egy eldugott helyen fogat mostam, valamint kicsit felfrissítettem magam. Nem szabad elhanyagolnom a testemet, a higiéniára nagyon fontos figyelnem, már csak a baba miatt is.

A nap viszont ugyanúgy telt, mit a többi. Wilsonnal beszélgettem, habár ő eléggé nyűgös volt, és inkább szundikált a nap nagyobb részében. Átadtam neki a padot, hogy kényelmesebben tudjon pihenni, én pedig pár méterrel arrébb a falnak döntöttem a hátamat, és a kedvenc könyvemet olvastam. Nem akartam otthon hagyni a regényt, mivel nagyon a szívemhez nőtt az évek alatt, így magammal hoztam, hogy erőt meríthessek belőle. Eléggé megviselt állapotban volt, hiszen rengetegszer kiolvastam már, és most is jól esett elmerülni a kedvenc történetemben. Néha csak jó egy más világba csöppenni, megfeledkezni a körülöttem lévő reménytelenségről, és egy más személy életét élni. Bármit megtettem volna azért, hogy a könyv főszereplőjével helyet cserélhessek, habár szegény karakternek nem kívántam ilyen szörnyű sorsot, mint amilyen az enyém. Az egész napot így töltöttem, a sötét gondolatok között mászkálva, és mérlegeltem az életemet, mintha csak egy könyvön gondolkoznék. Vettem egy kis ételt a maradék pénzemből és megosztoztam rajta Wilsonnal, aki evés után vissza is tért aludni a padra. Én pedig ismét egyedül maradtam a démonjaimmal, egészen estig.

A kihalt aluljáróba ezúttal sokkal kevesebben tévedtek a szokásosnál. Igaz, lehetett már vagy éjfél, és a járatok is eléggé ritkán jártak. A hatalmas csend teljesen felidegesített. A körmömet rágva meredtem magam elé, és próbáltam valamivel elzajosítani elmémet, hogy ne tűnjön fel a szörnyű csend. Lehunytam a szemem. Fekete, gomolygó felhőket képzeltem magam elé, majd egy sötét erdőben jártam. Mintha hallottam volna egy farkas vonyítását, így kipattantak szemeim.

Újból a sínek fölött kötöttem ki, ezúttal teljesen biztos voltam benne, hogy mit akarok. A sötét gondolatok ellepték az elmémet, a feketeség átvette az uralmat felettem. Sűrűn potyogó könnyekkel néztem a mélységbe, miközben leültem a peremre, és csak gondolkoztam. Nem lennék képes megölni a bennem növekvő csöppséget, de azt sem szeretném végignézni, ahogy mindketten éhen halunk az utcán... Nem találtam megfelelő megoldást. Talán jobb lenne most azonnal meghalni, és nem is foglalkozni a terhességemmel.

Nem is gondoltam át a dolgokat, elrugaszkodtam a földről és leugrottam a sínek közé. A következő metró körülbelül öt perc múlva volt várható, viszont én egyáltalán nem féltem. Sőt, boldogsággal töltött el a tudat, hogy már csak pár percet kell elviselnem ebben a szörnyű életemben, aztán minden jó lesz. Gyors léptek zajára kaptam fel a fejem, majd megpillantottam azt az arcot, amit soha életemben nem akartam újra látni.

- Donna, te meg mit csinálsz? Meg akarod ölni magad? Gyere, segítek felmászni! - aggodalmaskodott, de én csak nevetni kezdtem. Azt hitte, azzal segít, ha felhúz a sínek közül. Tévedett.

- Nem kell a segítséged. - morogtam, miközben csak leültem az egyik sínre, és kényelmesen kinyújtottam a lábaimat. Tök jól éreztem magam ott lent.

- Bazdmeg, gyere már! Mindjárt jön a metró! - kiáltotta, de én csak felvont szemöldökkel néztem fel rá. Tényleg érdekli, hogy mi lesz velem?

- Nem tudsz te semmit! Hagyj magamra! - kiáltottam vissza, ezúttal már szabadon eresztve könnyeimet.

- Akkor mesélj nekem, de kérlek, fogd meg a kezem és hagyd hogy felhúzzalak! - térdre ereszkedett, és felém nyújtotta karját. Akkor vettem észre, hogy végig tetoválások húzódnak izmain, köztük egy hatalmas rózsa és egy eléggé ronda hableány. Vajon jelentéssel is bírnak, vagy csak úgy magára varrata, mert jól néznek ki? Erről eszembe jutott, hogy én is szerettem volna egy mély mondanivalójú tetoválást. Már egészen kiskoromban eldöntöttem, hogy a csuklómra mindenféleképpen varratnék egy mintát. Az emlékre még több könny gyűlt a szemembe, és úgy éreztem, mintha testem teljesen elgyengült volna, az összeesés szélén voltam. Abban a pillanatban a jobb oldalam felől egy éles fényt pillantottam meg, ami azt jelezte, hogy a szerelvény hamarosan megérkezik. Ő is odapillantott, majd könyörgő tekintetét enyémbe fúrta. Akkor döntöttem. Megindultam a keze felé, és hagytam, hogy ujjai szorosan a csuklóm köré fonódjanak, majd hatalmas lendülettel már a peremen is találtam magam. A metró abban a pillanatban érkezett meg, belőlem pedig kitört a zokogás. A földre rogyva hullattam könnyeimet, miközben éreztem, hogy megmentőm karjai a vállam köré fonódnak. Nem érdekelt, hogy mennyire gyengének tűnök, csak sírtam és sírtam, ami meglepően jól esett. Ennyire még soha nem örültem, hogy láthattam Harryt.