HOMELESS

14. Rész

Csak üveges tekintettel néztem a szőnyeget, miközben arra vártam, hogy eltöltsenek az érzelmek és a gondolatok, de semmi nem történt. Csak csend és meglepettség volt jelen. Anyám pár csendes másodperc múlva újra beleszólt a telefonba.

- Tudom, hogy nagyon haragszol ránk, de jól esne ha eljönnél a temetésére. Holnap után lesz reggel tízkor. Talán még meg is beszélhetnénk pár dolgot. - mondta szipogva. Továbbra is csak pislogás nélkül néztem magam elé, csak Harry gyengéd érintése zökkentett ki a sokkból. Amint felnéztem rá, csak sajnálkozó tekintetével találtam szembe magam. - Hahó, itt vagy még? - kérdezte anyám aggódóan, mire én esetlenül a hajamba túrtam. Úgy éreztem magam mint egy lélektelen rongy.

- Igen. Még nem tudom, hogy elmegyek-e. - mondtam nemtörődömnek tűnő hangsúllyal, habár egyáltalán nem így akartam megszólalni. Te jó ég, hogyan kellene most viselkednem?

- Rendben. Én várni foglak - mondta végül szomorúan, hangjából ítélve biztos volt abban, hogy végül úgy fogok dönteni, hogy nem megyek el. Őszintén szólva ezt terveztem. - Remélem ott találkozunk. Szia Donna - köszönt el tőlem anyu reménykedő hangsúllyal.

- Szia... - miután leraktuk, érzelemmentes arccal dobtam le a szőnyegre a telefonom, majd egy pillanat múlva Harryre emeltem a tekintetem.

- Annyira sajnálom! - suttogta szomorú szemekkel vizslatva, miközben óvatosan magához ölelt. Nem tudtam, mire gondoljak. Utáltam apámat, azért, amiket velem tett, de mégiscsak az apám volt. Nem tudtam eldönteni, hogyan érzek. Nem szólaltam meg, csak néztem magam elé teljes sokkban, és igyekeztem helyre tenni az érzelmeimet. Nem sikerült. Hosszú percekig dülöngéltem Harryvel, és a pólójába kapaszkodva igyekeztem feldolgozni ezt az egészet.

- Hogy érzed magad? - kérdezte hosszas csend után, s kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Nem sírtam, nem voltam szomorú, de boldog se.

- Nem tudom - feleltem őszintén - Hogyan kellene most éreznem, Harry? - kérdeztem tőle kétségbeesetten.

- Fogalmam sincs. Elmész a temetésre? - halkan beszélt hozzám és úgy kezelt, mint egy porcelánbabát ami a legkisebb érintéstől is összetörhet.

- Még nem tudom. - válaszoltam a vállára hajtva a fejem miközben szorosan magamhoz öleltem. Tulajdonképpen egy csöppet sem éreztem magam szomorúnak vagy gyászolónak, inkább dühös voltam. Miért most kellett ennek történnie mikor minden a legnagyobb rendben van az életemmel? A sors nem hagyja, hogy békében éljem az életem, folyton akadályok elé állít és már nagyon elegem volt ebből.

- Szerintem el kellene menned. Mégiscsak az apád volt. - mondta Harry a hajamat simogatva. Nem tudom mi történt velem, de most valahogy egyáltalán nem éreztem szükségesnek vagy megnyugtatónak a szavait, sőt, kifejezetten bosszantott, hogy ennyire összetörtnek kezelt.

- Majd átgondolom. Viszont most csak inkább aludni szeretnék - válaszoltam miközben felkeltem öléből azzal a szándékkal, hogy már el is induljak a háló felé, hogy rögtön az ágyba vethessem magam.

- Rendben - sóhajtotta Harry szorosan követve engem. Úgy éreztem magam mint egy visszaszámláló bomba. Igyekeztem nem kiakadni, folyamatosan nyugtattam az idegeimet, hogy ne hisztizzek és ne érjek el egy mélypontra. Mikor Harry lekapcsolta a villanyokat és befeküdt mellém, tudtam, hogy nem fogok túl sokat aludni. A göndörke percek alatt elaludt a derekamat ölelve de én még csak el sem álmosodtam. Csak hallgattam szuszogását miközben próbáltam valamire gondolni, de egyszerűen mintha kitöröltek volna mindent az agyamból. Nem éreztem semmit és ez megrémisztett. Ennyire szívtelen lennék, hogy a saját apám halála nem tölt el szomorúsággal? Rengeteg rossz dolgot tett velem, ezt nem tagadom, de nélküle nem is élhetnék, nem élhettem volna át a jó dolgokat sem. Hálásnak kellene lennem neki azért, amiért erre az irányba terelt, talán a sors akart ilyen módon ide lökdösni. Most először lábadt könnybe a szemem. Visszaemlékeztem arra a pillanatra, mikor utoljára láttam őt. Azt mondtam neki, hogy utálom őt majd egyenesen felszaladtam a szobámba és alig pár óra múlva már az aluljáróban is voltam, mint hajléktalan. Apám hozzájárult ahhoz, hogy újból találkozzak Harryvel, és ahhoz is, hogy Harry mentsen meg. Biztos vagyok benne, hogy ő ezt nem tudta, de mintha egy nagyobb erő erre kényszerítette volna. Az élet furcsa, tele van rejtélyekkel. Én pedig abban a pillanatban eldöntöttem, hogy igenis, elmegyek a temetésére. Akármennyire is mély sebeket okozott, megérdemli hogy ott legyek mikor örök nyugalomra helyezik.