A Hullócsillag kívánsága [BEFEJEZVE]

Viszlát régi, hello új!

Idegesen doboltam a combomon, minduntalan beharapva alsó ajkamat, amiből ezen agresszív cselekvésem nyomán már enyhén szivárgott a vér, miközben a kocsi ablakán lepergő esőcseppek és a kinti zuhé függöny között figyeltem a mellettünk elsuhanó autókat. Még sosem éreztem magam ennyire közel az agyvérzéshez, pedig van két bátyám, akik már 16 éve ezt próbálják elérni. Persze Jane, az én drága mindig vidám, cserfes keresztanyám (az egyetlen a törzsből aki nem szakosodott semmire) úgy tett, mintha észre sem venné, hogy mindjárt szétvet az ideg. Jókedvűen fecsegett arról, hogy milyen, az ő szavaival élve "ultra cuki" táskát látott a szomszéd városi butikban. Nem igazán figyeltem rá, szövegeléséből csupán annyi jutott el a tudatomig, hogy a darab, elmondása szerint "bőr", "mattul csillog" és "legalább olyan drága, mint annak a kígyónak a mérge, amiből varrták". Felsóhajtottam. Az egész helyzet olyan irreálisnak tűnt. Pár órája még minden renben volt. Apám történeteket mesélt nekünk a tűz körül, Szokka hülyült, én a szájába tömtem a nyársról frissen leszedett, tűzforrón olvadozó pillecukromat, Arugajarn a fejét fogta, Anne nevetett, és vele együtt a többiek is. Szóval minden ment a maga kerékvágásában. De aztán betoppant közénk Jay, és mindent sikerült felforgatnia. Apa mosolyogva közölte a hírt, miszerint annak a beképzelt nyálgépnek a mennyasszonya vagyok. Én persze kiborultam, ám láthatóan utoljára tudtam meg, mert akárhova is néztem, csak mélyen lehajtott fejeket láttam. Közöltem öregemmel (aki a törzsfőnök is egyben), hogy ezt nagyon gyorsan verje ki a fejéből, mire ordibálni kezdett velem, hogy szégyelljem magam, mert Jay igazán remek férfi, és megtiszteltetés, hogy engem kért meg, tehát nekem, mint (ezek szerint) jogokkal nem rendelkező nőnek, az a feladatom, hogy amint nagykorú leszek, és először sikerül átváltoznom, hozzá menjek feleségül, főzzek és mossak rá, szüljek neki fiú gyereket és úgy általánosságban tegyem boldoggá. Itt aztán elszakadt a cérna. Sírva rohantam haza és, mint egy őrült mindent ami csak a kezem ügyébe akadt, bedobáltam a bőröndömbe és a kistáskámba, majd a hegyről lerohanva küldtem egy SMS-t Janenek, hogy most azonnal jöjjön értem, hozzáköltözöm. És ő, mint a keresztszülők példaképe, két perc múlva már válaszolt is. Üzenete mindössze ennyiből állt: Indulok érted! Három óra és ott vagyok! Így is lett. Amint megérkezett a magaslat lábánál lévő kis megállóhoz, az éppen ott álló, hangos dudaszó közepette káromkodó busszal és sofőrjével mit sem törődve kikapta remegő kezeim közül kofferemet, a kezembe nyomott egy csomag zsebkendőt, hogy beletörölhessem könnyáztatta arcomat, betuszkolt az anyósülésre, majd miután jól kiosztotta a megrökönyödött buszvezetőt, beszállt a volán mögé és padló gázt adott. Nem kérdezett semmit, nem is mondott semmit, amiért nagyon hálás voltam neki. Fél óra után, mikor néma zokogásom szipogássá csendesült, önként vettem elő kis vázlatfüzetemet, és írtam le neki mi történt. Arca minden egyes mondatnál egyre sötétebb lett, és mire az olvasás végére ért már olyan erővel markolta a kormányt, hogy ujjpercei elfehéredtek, szeme pedig villámlott a dühtől. Ha akkor valaki kikezdett volna vele, valószínűleg két percen belül a földön végezte volna, aléltan. De aztán, szokásához híven, mint egy nagyobb, nyári vihar, haragja amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Arcvonásai kisimultak, íriszei haragos zöldből, halvány színűre változtak, szája mosolyra húzódott, csillingelő lágy hangján, nevetve csak ennyit mondott: Apád egy faszfej! És ezzel le is tudta az egészet. Én is megnyugodtam valamelyest, de így, hogy egyre közelebb kerültünk Forkshoz, keresztanyám lakóhelyéhez, ismét felmerültek bennem a negatív gondolatok, és úgy vettek körül, mint valami taszító, sötét, felhő. Ugyanaz a kérdés foglalkoztatott, ami véleményem szerint a legtöbb tizenhárom évesnél idősebb, hetven évnél fiatalabb embert, egy komoly, vagy hirtelen döntés után: Mi lett volna ha...? Persze ez nagy hülyeség, mert ha van valami, amit soha életünkben nem fogunk megtudni, az erre a kérdésre a válasz. Hiszen eme feltevés a múltban történt incidensre és az esetleges jövőre vonatkozik. Az egyik egy múló pillanat volt, míg a másik meg sem történt. Fölösleges rágódni rajta. Ezen gondolatmenet végigfuttatása közben beértünk Jane szülővárosába, sőt még az eső is elállt. A késő októberi Nap, bágyadt sugarai néhol átszűrődtek a vastag felhőtakarón, kis fényt bocsátva így a szürke településre. Ugyan az időjárás nem sokat dobott a hangulatomon, mégsem bántam. Valószínűleg agyérgörcsötkaptam volna, ha azt kellett volna látnom, hogy hétágra süt a nap, csicseregnek a madarak, és minden ember pofátlanul vidáman lófrál a járdán. Balra kanyarodtunk, letérve így a főútról, egy szűk elágazásba. Amint kiértünk beőle igazán szívmelengető látvány tárult a szemem elé. Az otthonos hangulatú kertes házak, szorosan egymás mellé tömörülve alkották meg az utca két oldalát, amibe befordultunk. A járda szélére, kis vaskerítéssel körbevett fákat ültettek, beljebb, elszórtán néhány virágágyást is megpillantottam. Pár métert mentünk még tovább, aztán a 18-as réz számmal feltüntetett fehérre meszelt falú két emeletes családiház felhajtójára fordultunk. Felgurultunk egészen a garázsajtóig, majd, miután keresztanyám egy egyszerű gombnyomással szabaddá tette az utat leparkoltunk. Amint leállt a motor és minden elcsendesült hirtelen hatalmas ürességet éreztem a lelkemben. Otthagytam a legjobb barátnőmet, a testvéreimet, az apámat, a családomat. Mindent ami fontos volt nekem. Egyikőnk se szólt. Én azért, mert nem tudtam, keresztszülőm meg azért, mert nem akart. Végül mégiscsak megtörte a csöndet.