A Hullócsillag kívánsága [BEFEJEZVE]

A Quileute padsor

- Lulu! Lulu! LULU! - valaki szólongatott. Nyilván keresztanyám, hiszen csak ő hív így. Ha tudnék beszélni, minden bizonnyal azt mondtam volna neki, hogy: Még öt percet hadd! De így, a beszélőképességem teljes hiányában, jobb ötletem nem lévén, egyszerűen a fejemre húztam a párnát. A kiabálás abbamaradt, én pedig már kezdtem örülni, hogy visszaalhatok,de ekkor az újra és újra az oldalamba fúródó ujjak akadályozták meg e tervem megvalósítását. Kissé oldalra fordulva kíséreltem meg elhessegetni a zavaró kezet, nem sok sikerrel. Mivel beláttam, valószínűleg nem fogja egykönnyen feladni, így egy hatalmas, néma nyögés közepette félkézre támaszkodva néztem fel zargatómra. Nem is kellett csalódnom. Jane állt előttem, igen zaklatott ábrázattal. Rövid, szőke haja nyílegyenesre kivasalva verdeste vállát, smaragdként sziporkázó szemeit rövid tusvonallal, és egy kis fekete szemfestékkel emelte ki. Szempillái minden bizonnyal ki voltak húzva, arcbőre matt hatása arra engedett következtetni, nem egy réteg alapozót kent fel magára. Enyhe virágillatott árasztott. Ahogy jobban végigmértem, nem kerülte el a figyelmemet elegáns viselete. Bőrszínű nejlonharisnyát viselt, egy fekete, kicsivel térd fölé érő csőszoknyát, amibe be volt tűrve fehér blúza. Lakkozott tűsarkúja volt vagy hét centi, azt csodáltam, hogy egyáltalán állni tud benne. Vállára felakasztva kis retikülje lógott. Álmosan dörzsölgettem a szememet, míg ő ismételten rázogatni kezdett. - LULU! 8:45 VAN!! - olyan magas hangon sipákolt, hogy azt csodáltam, még nem süketültem meg. Ez a gondolat igen leköthetett, ugyanis csak két perces késéssel jutott el a tudatomig, mit is jelent előbbi mondata. 8:45 van, a suli pedig 9-kor kezdődik. Na számolgassunk egy kicsit így kora reggel! Normál tempóban legalább tíz perc mire elkészülök. Ebben a reggeli nincs benne, azt majd ha nagyon éhes vagyok, út közben megeszem. Amúgy is ki szoktam hagyni a nap első étkezését. Általában. Tehát az 10 perc, az út kocsival 6 és 8 perc között mozog, tekintve, hogy nincsen se jogsim, se autóm, se bicajom, stoppolni pedig a reggeli forgalomban szinte lehetetlenség, kénytelen leszek gyalogolni, ami minimum 20 perc. Ja igen! Azt elfelejtettem említeni, hogy tömegközlekedési eszköz használatba vételéhez nem keveset kéne sétálnom, a legközelebbi megállóig. Szóval ez így összesen, 30 perc, plusz-mínusz egy-kettő. Nekem pedig pontosan negyed órám van beérni. Jól van Luna, mi következik ebből? HOGY ROHADTUL EL FOGOK KÉSNI! Gondolatban kezet fogtam magammal, hogy milyen remekül levezettem a problémát. Mikor ezt felfogta az agyam, olyan lendülettel pattantam ki az ágyból, minden álmosságomat, és nyűgömet elfelejtve, hogy Jane kis híján elesett, mivel amikor hátrahőkölt, hogy elkerülje a fejünk meghitt találkozását, meginogott labilis tűsarkain és az éjjeli szekrényembe tudott csak megkapaszkodni az utolsó pillanatban. Őrült sebességgel vágtattam be a fürdőszobába, és csaptam be az ajtót. Kintről még meghallottam keresztanyám hangját. - SIESS! ADDIG BEPAKOLOK NEKED! - rekordgyorsasággal készültem el a reggeli rutinommal. Pontosan három perc alatt. A WC meglátogatása után hamar megmostam a kezem és az arcom, pizsamámat csak lehajítottam a földre. A fogamat felületesen átsikáltam, azzal nyugtatva lelkiismeretemet, hogy majd este alaposabban megcsinálom. Felkaptam magamra a fehérneműm, az egyéb ruhák között ezúttal nem válogattam. Mivel mikor kihajoltam az ablakon megcsípett a jéghideg szél, ezért egy piros bársonynadrágra, egy fekete conversre és egy sötétbarna pólóra esett a választásom, aminek hosszú ujja fehér csíkos volt, és egészen sötétkék betűkkel állt rajta a felirat: Once upon a time...a boring Monday...Again Felkaptam még magamra, egy fehér galléros pulcsit, aztán irány a földszint. (Ugyan, mivel gyerekkorom óta hegyen éltem, ahol legtöbbször hó és fagy van, így nem vagyok az a fázós típus, de semmi kedvem nem volt lebetegedni.) A hajamat egyszerű kontyba kötöttem fel, sminkre nem pazaroltam az időmet. Legyünk természetesek! Most úgy is az a divat, ugye? UGYE?! Alighogy leértem, már meg is pillantottam az iskolatáskámat, a bejárati ajtónak támasztva. Nagyon bírom azt a darabot. Fekete alapszínű, és ciklámennel van belevarrva egy kinyújtott nyelvű smiley, fölötte a szöveg, ugyenilyen árnyalattal: I'm not Kidding! I'm f*cking Serious! Fő a jó benyomás! Nincs igazam? Alig kaptam fel a hátamra keresztszülőm egy pillanat alatt mellettem termett és a kezembe nyomott egy slusszkulcsot, amit a következő mondattal kísért: - 8:50 van. Ha nagyon sietsz, még be tudsz érni. Betettem neked egy beszélgetős, és egy rajzfüzetet is jó? - felvontam a szemöldökömet, de ő csak kituszkolt az ajtón. Az út szélén egy gyönyörű, tengerkékben pompázó Opel parkolt, (a kedvenc autó márkám), kormányján kis masni díszelgett. Némán sikongatni kezdtem örömömben, míg fel le ugráltam az aszfalton. Megfordulva ismét nagy ölelésben részesítettem keresztanyámat. De aztán eszembe jutott valami. Előkotortam a zsebemből egy filcet (még indulás előtt tettem oda) és írni kezdtem a tenyeremre. Mikor végeztem, az üzenetet Jane felé fordítottam: Nagyon köszönöm, de nincs jogsim! Tudok vezetni, de nincsenek papírjaim! Kétségbeesett fejet vágva néztem rá. Elmosolyodott. - Jaj, ne aggódj szívecském! Charlie jó fej! Elintéztem vele, hogy hétvégén letehesd a vizsgádat. Ha jól szerepelsz, ott helyben megkapod a jogosítványodat. Ezt az öt napot meg még kibírod papírok nélkül. - nyugtatott meg. Hatalmas kő esett le a szívemről. Habár fogalmam sem volt arról, ki az a Charlie, de elhatároztam, mondok érte egy imát. Az autó mellé futottam, vigyázva kinyitottam az ajtaját, és bepattantam a vezetőülésbe. Becsuktam az ajtót, a táskámat magam mellé dobtam. - Menj egyenesen, aztán az első elágazásnál fordulj jobbra. Akor már látni fogod az iskolát! Az első órád, osztályfőnöki, a második épületben lesz!- hálásan bólintottam keresztanyám felé, megköszönve útbaigazítását. Betettem a kocsikulcsot a helyére, majd mikor elfordítottam egy halk moraj jelezte, a motor beindult. Először egyesbe tettem, és miután a visszapillantóban ellenőriztem, sehol sem jön másik gépjármű,  szépen ráálltam az útra. Ezután kettesbe váltottam azzal lenyomtam a gázpedált. Öt perc alatt odaértem a sulihoz, találtam is egy jó parkolóhelyet, egy fekete Lexus és egy zöld Audi között és tiszta szívvel elmondhatom, ez a kocsi egy álom! Mint egy kezesbárány! Tatyómat vállamra véve ugrottam ki a vizes aszfaltra. Nyilván esett amíg aludtam. Konstatáltam. A kulcsot zsebembe süllyesztve iramodtam meg az ajtó felé. Mikor berontottam rajta, a nem túl nagy, ám teljesen üres aulában találtam magamat. Nem igazán volt időm szétnézni, tekintve, hogy megszólalt a csengő, jelezve, megkezdődött a tanítás.  Fejemet kapkodva kerestem a megadott épületet, majd mikor megtaláltam eszeveszett rohanásba kezdtem. A tanárral egyszerre értünk az ajtó elé. Térdemre támaszkodva kapkodtam a levegőt, ahogy felnéztem az ötvenes évei közepe felé járó, makulátlan külsejű, szigorú arcvonásokkal büszkélkedő nőre. Orrán, egészen letolva lila szemüveget viselt, barna haját szigorú copfba kötötte, egy tincs se szabadulhatott. Mogyoróbarna szeme tekintélyt sugárzott. Narancssárga egyberuhát viselt, hóna alatt naptárt szorongatott. Egy darabig értetlenül méregetett, aztán mintha egyszercsak világosság gyúlt volna az agyában, széles mosolyra húzta pengevékony, vörösre kirúzsozott ajkait.