A Hullócsillag kívánsága [BEFEJEZVE]

Lakoma a kórházban, avagy felavatjuk az új etetőt!

Na gyerekek! Ami késik nem múlik. Készen álltok? Akkor kezdjünk is bele: mikor magamhoz tértem egy fehér falú, steril szagú szobában találtam magam. Egy puha ágyon, fehér paplannal betakargatva, ahol a csöndet csak az infúzió csöpögése, és a szívmonitor monoton pittyegése törte meg. Bevallom igen idegesített a hang, de még a fejemet megmozdítani se volt erőm, hogy egyáltalán megtaláljam a bosszantó sípolás forrását, nem hogy felülni! Az érzékszerveim szép lassan kezdtek kitisztulni. Ezalatt értsd, hogy a fülemben már nem játszották a Jingle Bells dallamait, a végtagjaimban pedig lankadni kezdett a zsibbadás által odateleportált hangyák futkosása. Végül úgy döntöttem, mostmár igazán ideje körülnézni, és felelőtlenül nagyra nyitottam a szemeimet. Nem bizonyult jó ötletnek. Sikeresen belebámultam ugyanis a fölöttem égő, hosszúkás lámpába, szóval azonnal le is csuktam szemhéjaimat és egy darabig csak a fekete meg lila karikák táncolását figyeltem. Kellett egy jó öt perc, hogy ismételten megpróbálhassam kinyitni a szemeim, és mikor sikerült, valósággal ujjongani lett volna kedvem. Először jobbra fordítottam a fejem, ezáltal egyből szembe is találtam magam, az agyamra menő szívmonitorral, az ablakkal és pár műanyag székkel, amik a hányingerkeltően tiszta fal előtt sorakoztak. Továbbá ott szobrozott közvetlenül mellettem az infúziós álvány is, ami véleményem szerint vizet és némi fájdalomcsillapítót pumpálhatott belém. Az, az oldali kezem tehetetlenül hevert a testem mellett, félig kikandikált belőle a branül. Óvatosan megpróbáltam megmozdítani. Sikerült. És nem járt nagyobb fájdalommal. Azonban ösztönösen megkíséreltem megmozdítani bal oldali kezemet is, és csak ekkor éreztem meg a rákulcsolódó szorítást. Ijedten, nagy lendülettel néztem a másik oldalra, és be kell, hogy valljam megmosolyogtatott a látvány. Sőt. Még könnyeket is csalogatott a szemembe. Az ágyam mellett közvetlenül ült, egy rém kényelmetlennek tűnő széken Embry. Fejét az ágyamon lévő üres helyre hajtotta, s láthatóan aludt. Görcsösen fogta a kezemet. Úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta. Összeszorult a szívem, a gyomrom pedig süllyedt néhány emeletet. (Remélem nem a földszinten vagyunk, mert akkor eme szervem az anyaföldben köthetett ki). Vajon tudja? És a többiek? De ha elmondták neki, és ő mégis itt ül mellettem az azt jelenti, hogy nem haragszik...ugye? UGYE?! Mélyet szippantottam a levegőből és még a mindent, mérgesgáz szerűen körbelengő, fertőtlenítő szag ellenére is  megéreztem a többiek összetéveszthetetlen illatát, valahol alattunk. Ott volt a két bátyám, Anne, Emily, Jane, Kim, Cloé, Lily és természetesen az egész falka. Hirtelen nagyon nagy, elviselhetetlen késztetést éreztem arra, hogy lerohanjak hozzájuk. Olyan kísértést, aminek nem tudtam ellenállni. Óvatosan kihúztam bal kezemet a Call fiú markából, és vártam pár, órának tűnő másodpercet, hogy nem ébred e fel. Nem tette. Úgy aludt, mint a tej. Ezután lassan felültem, majd a hátamat az ágy támlájának döntve vártam, hogy elmúljon a hirtelen rámtört szédülés és hányinger. Ezt követően lerántottam magamról a takarót, és még mindig a fenekemen ugyan, de kifordultam az ágy szélére. Mezítlábas talpam a hideg követ érintette, amitől libabőr futott végig a gerincemen. Megkönnyebbülve tapasztaltam két dolgot:

1. Nem kórházi hálóing van rajtam, hanem az egyik otthoni. (Azt azért nagyon reméltem, hogy nőnemű öltöztetett át).

2. A ruhám alatt feszülő vastag kötés ellenére sem érzek semmilyen fájdalmat az oldalamban. Hallelujah!

Vettem pár mély levegőt, aztán egy nagy lendülettel felálltam. Kis híja volt, hogy vissza nem estem, de végül, szerencsére sikerült talpon maradnom. Mostmár nem volt nehéz a dolgom. Leszedtem magamról a kis tapadókorongokat, de még előtte kikapcsoltam a szívemet ellenőrző műszert. Semmi szükségem rá, köszönöm! Leakasztottam a kampóról, az infúziós tasakot, azzal a céllal, hogy viszem magammal. Na nem mintha nem tudtam volna kihúzni a bőröm alá fúródott tűt. Annyiszor voltam már hasonló helyzetben, hogy ez igazán nem okozott volna gondot. De jólesett tudni, hogy egyenlőre nem kell varázslattal fájdalomcsillapítósdit játszanom. A begyógyításról ne is beszéljünk. Ahhoz még tuti nem vagyok eléggé stabil állapotban. Az ajtó felé vettem az irányt. Mellette elhaladva, még vetettem egy pillantást a srcára, aztán a folyadékkel teli zacskót magasra feltartva kiléptem a folyosóra. Az néma volt, és teljesen üres. Körülnézve végül jobbra vettem az irányt, és jól döntöttem. Hamarosan egy márvány lépcsősorral találtam szembe magam. Lassan elindultam lefelé, közben folyamatosan azon görcsölve, hogy ne fussak bele nem kívánatos személyekbe. Például orvosokba, vagy túlbuzgó nővérekbe. Szerencsém volt. Egy lélekkel se találkoztam. Azonban ahogy egyre közelebb kerültem a földszinthez, ahol a várót sejtettem, szeretteim illata annál intenzívebb lett. Azt viszont nem igazán értettem, és igen aggódtam is miatta, hogyha egyszer mind lent vannak, miért van mégis néma csönd. Nem vicc! Egy pisszenés nem sok, annyi sem hangzott el. Ez azonban hamarosan megváltozott. Az utolsó fokról is leérve már épp fordultam be a helyiségbe, hogy szembe nézzek velük, amikor is valaki  belémrohant, teljes erővel. Ez a valaki pedig nem más volt, mint Paul Lahote, az az istenverte barom, ráadásul egy műanyag, autómatás pohárral a kezében. Mindketten kiestünk a fal takarásából. Ő fenékre huppant, és rám is ez a sors várt volna, ha nem esek neki, a mögöttem lévő falnak teljes erőből. A gerincem nem igazán díjazta a találkozást, ahogy a többi tagom se. Az infúziós zacskó, a kezemből a földre esett, és nagy szerencse, hogy már nem sok volt benne, különben tuti kilyukadt volna. És ha ez még nem lenne elég, féleszű barátom tűzforró kávéjanak minden cseppje az én krémszínű hálóingemen landolt. Ránéztem a földön ücsörgő engem kerek szemekkel bámuló srácra, és mindenről elfeledkeztem, ahogy agyamat elöntötte a vörös köd. Kinyitottam a számat és...