A Hullócsillag kívánsága [BEFEJEZVE]

A vihar előtti csönd

Az idő, amit mi emberek, akkora becsben tartunk, amit hol gyorsítani, hol lassítani szeretnénk, sőt, olyan is előfordult már minden bizonnyal, hogy azt kívántuk bár megállna, olyan sebességgel szállt el a fejünk felett, mint valami többszörösére felpörgetett sebességű diafilm silány kis képkockái. Az egymás után következő hetek minden egyes napján, kora délutántól, késő estig, megállás nélkül edzettünk, volt, hogy az én, Jasper, vagy Arugajarn kezei alatt. Az egyetlen közös pont mindhármunk edzéstervében   csupán az volt, hogy a pihenés szót előttünk ki se szabadott ejteni. Aki pedig volt olyan bátor, olyan merész, hogy nyafogni próbált annak minimum kétszeresét kellett megcsinálnia a feladatoknak. Bevallom legtöbbször inkább éreztem magamat holtnak mint élő szervezetnek, ráadásul nemsokára az iskola is újra elkezdődött, de mindannyiunknak be kellett látnia. Ez már nem játék. Ez élet halál kérdés. És végül a sok álmatlan éjszaka, és elsumákolt házi feladat után, itt voltunk. Holnap lesz a nagy nap, akkor jár le a három hét. Ez alatt az idő alatt igyekeztünk Embryvel minél többet együtt lenni, de közös megállapodás alapján arra jutottunk, hogy a mai napot mindannyian a családunkkal töltjük. Ki tudja? Lehet ez lesz rá az utolsó alkalmunk. Én is, amint ma lementem, utcai ruhában, menetre készen a konyhába, már ott találtam az asztalnál Jane-t, Anne-t, Arut és Szokkát, amint jóízűen falatozzák a tegnap általam készített nutellás, tejszínhabos gofree maradékát. Szerencsémre nekem is hagytak bőven, így nem fenyegetett az a veszély, hogy esetleg éhen maradok.

-Má, misimáunk ma? - jött a kérdés Szokkától, akinek a szájában feltehetőleg legalább négy gofree volt tömve, ezáltal leginkább egy hörcsögre emlékeztetett. Mondandója mellesleg a következő jelentést hordozta magában: Na, mit csinálunk ma? Legalábbis szerintem. Legjobb barátnőm is hasonló képpen vélekedhetett, mert így szólt:

- Először is, nyeld le azt ami a szádban van, mert ez így undorító! - kijelentését egy fintorgással toldotta meg. - Másodszor, hogy ti mit műveltek, amíg mi házon kívül vagyunk, abba inkább bele se gondolok, de Luna meg én tartunk egy csajos napot, Jane pedig átmegy Billyhez, úgyhogy ránk egy darabig ne is számítsatok! - két testvérem arcára először bánatos kifejezés ült, de miután kapizsgálni kezdték a mi elmenetelünkben rejlő lehetőségeket, szinte egyszerre terült szét az arcukon, az a sokat sejtető vigyor, ami főként fiatalabbik bátyám képén öltött gigászi méreteket.

- Házat nem felgyújtani! - fenyegette meg őket mutatóujját rázva keresztanyám, méregzöld szeme pedig fenyegetően villant meg, akár a támadásra kész kígyóé, mire mindkét fiú nyakát behúzva kezdett heves bólogatásba. Gyámom szemmel láthatóan elégedett volt fenyítése eredményeivel, mert egy kellemes kis dallamot dudorászva szedte össze a tányérokat, és állt neki mosogatni. Miután mi is befejeztük az evést, már perdültünk is kifele a házból barátosnémmal, hogy aztán a munka nap révén, szinte teljesen kihalt utcán vitassuk meg a mai programot, nem törődve azzal a pár idős nénivel, akik fejkendőjük takarásából vetettek ránk gyanankvó pillantásokat.

- Először talán menjünk moziba, utána pedig együnk valahol. A vásárlósdit hagyhatjuk a végére, az úgyis mindig sok idő. - és íme Anne, a tervezés koronázatlan királynője. Már hiányzott az a pörgés, ami a mellette megmaradás elmaradhatatlan mellékhatásaként volt nálam elkönyvelve.

- És? Mit nézzünk még főnök asszony? - böktem incselkedve két bordája közé, mire nyögéssel vegyített kacagás hangjait produkálta. De őt sem kellett félteni. Játékosan taszított rajtam egyet. Nem olyan nagyot, hogy komolyabb bajom lehessen, de ahhoz éppen elég volt, hogy a nem várt mozdulattól megtántorodjak, és a mellettem lévő házfalnak nekiesve lehorzsolhassam a karom. Nevetve haladtunk tovább, az előbbi akciónk által nem egy szempár rosszalló tekintetének kereszttüzében.