A Hullócsillag kívánsága [BEFEJEZVE]

Piroska és a Farkas

Fáradtan dőltem végig az ágyon. Ugyan nincs öt perce, hogy egy kiadós alvás után felébredtem, mégis, teljesen kimerült vagyok. Fizikailag és mentálisan is. Tegnap este, miután az ügyeletes orvos, és még vagy ötven másik, több száz nővérkével karöltve körbecsodálkoztak, hogy, mégis hogy a csudába történhetett az, hogy teljesen meggyógyultam, és horzsolásoknak nyoma sincs, nemhogy a vágásnak az oldalamon, nagy nehezen végül kiengedtek. Be kell vallanom ebben vajmi keveset játszott közre a Seth álta alkalmazott "jedi elmetrükk", ami abból állt, hogy Dr. Smoke (igen, tényleg ez a neve) orra előtt integetett egy kézzel, mintha csak az épp aktuális elmeállapotát kívánná felmérni, annál inkább viszont az én szemtechnikám. Sam-ék hazakocsikáztak, és miután mindenkinek, többek között magamnak is, bemeséltem, hogy tök oké vagyok, otthagytak keresztszülőmmel, akinek azt a magától értetődő utasítást adták, hogy az elkövetkező napokban játszon testőrösdit. Előtte azonban még biztosítottak róla, hogy találnak szálláshelyet testvéreimnek és Anne-nek is, de persze még ezek előtt tartanak egy gyors gyűlést, hogy kihallgathassák őket. Még vagy ezerszer elismételtem Embrynek, hogy minden rendben, menjen csak nyugodtan velük, majd mikor egy gyors, de annál észveszejtőbb csók után becsapódott mögötte a bejárati ajtó, zuhanyzás nélkül, épphogy csak pizsamát vettem, és már zuhantam is be az ágyba, ahol persze rögtön el is aludtam. Az éjszaka szerencsére mindennemű, féle és fajta álom elkerült, de még így is, mint ahogy azt a fentiekben megemlítettem, roppant kimerült voltam. Nagyjából egy húsz perces, kiadós fetrengés után, végül rászántam magamat a felkelésre, és a reggeli teendők elvégzésére. Iskola ma se volt, és ahogy halottam egy darabig még nem is lesz, de az igazgató biztosított minket arról, hogy a kimaradt tanítási napok, a nyári szünetben, kivétel nélkül bepótlásra kerülnek. Oda voltunk, meg vissza az "örömtől", képzelhetitek. Fintorogva kaptam magamra egy csőfarmert és egy egyszerű pólót, tudat alatt az elmenésre készülve. Pedig tényleg az volt tervben, hogy otthon maradok. De ebből persze, ahogy azt már igazán megszokhattam volna, semmi sem lett, ugyanis alig ettem meg a reggelinek szánt szendvicsem utolsó falatját is, már meg is szólalt a csengő. Jane fényévekkel gyorsabban reagált nálam, legalábbis nekem úgy tűnt, mivel én még alig, hogy az ajtó irányába kaptam a fejem, keresztanyám azt már sarkig ki is tárta és ész nélkül kezdte el püfölni a kezében tartott fakanállal a küszöbön állót, aki, azt hiszem mondanom se kell, anélkül is tudjátok, Embry volt. Szegény srác jól el lett kalapálva, mire gyámom röpke tíz perces fáziskéséssel észrevette, kit is próbál meg agyonverni. Ekkor azonban sűrű bocsánatkérések közepette kísérelte meg beinvitálni. Call azonban visszautasította a kérést, és közölte, hogy csak engem keres.

- Itt vagyok. - léptem elő mosolyogva keresztszülőm háta mögül, mert közben odasétáltam hozzájuk, mire barátom egy rövidnek éppenséggel nem nevezhető, "lassan tizenegy órája nem láttalak" csókban részesített, amit persze ellenkezés nélül elfogadtam, sőt élvezettel simultam még jobban hozzá, ezzel arra buzdítva, ha nagyon akar, nyugodtan adhat még egyet. És esetleg még egyet. És talán még e... Jane krákogása szakította félbe nyelveink dobinanciáért vívott harcát, mi pedig pirulva váltunk szét.

- Szóval...csak azért jöttem, mert - kezdett bele a fiú és arca egyből komolyra váltott, én pedig azonnal megfeszültem, úgy kezdtem el figyelni. - Sam, a testvéreid, meg a többiek elmennek szólni Cullenéknek, mert úgy tűnik az ő segítségükre is szükégünk lehet, de azt mondták, hogy a gyűlés majd csak öt órakor lesz, a vá...izé, Cullenék házában. - hát, úgy tűnik, hiába köti őket az egyezség, hiába telnek el az évek, az ellenszenv kopottan bár, de megmarad. Vajon túl tudnak lépni rajta valaha? Nem hiszem. Kezdtem el gondolkozni magamban. - Természetesen a keresztanyukádat is várjuk. - biccentett Jane felé, aki bólintott.

- Ez csak természetes. - hát igen. Neki mindig, minden helyzetben a kötelesség az első.

- Viszont addig még van pár óránk, és mivel nem hiszem, hogy a közel jövőben túl sok időnk lenne egymásra, mi lenne ha ezt a maradék időt kihasználva, egész nap együtt lennénk? - mondandója végén a zavartól kivörösödött arcát lehajtotta, így nem láthatta azt a hatalmas mosolyt, ami szétterült az enyémen, se azt a pár könnycseppet, amit végül nem hagytam kiszökni a szememből, de nem kis erőfeszítésembe került.