Stitches - Varratok

Chapter 3

   Másnap reggel különösen nyűgösen keltem. Valamiféle rossz megérzésem volt, ami sajnos be is jött. De megint nagyon előre rohantam. Szóval ott tartottam, hogy felkeltem, a reggeli rutin elvégzése után kiválasztottam a ruhám, ami egy fekete farmerből, egy szintén fekete, minimális fehér mintás pólóból és egy fekete pulóverből állt. Tudom, tudom, nagyon színes egyéniség vagyok.
Barna hajamat csak megfésültem, és hagytam, hogy hullámosan omoljon vállamra. Sminket nem tettem fel, utálom a sminket. Ritka, mikor kihúzom a szemem, azt is csak különlegesebbnek mondható alkalmakkor, azon kívül viszont nem sminkeltem. Bőrhibáimat sem próbáltam elfedni, ugyanis az alapozótól és a hozzá hasonló készítményektől csak még jobban eltömődnének a pórusaim. Arclemosót természetesen használtam, az segített valamennyit, így annyira nem voltak szembetűnőek a hibák.

Mikor sikeresen elkészültem, magamra kaptam a kabátom és táskám, aztán elmentem az iskolába. Anya már dolgozott, a nővéremnek meg nulladik órája volt, így üresen hagytam otthon a lakást. Gyorsan beértem a 'börtönbe', majd a teremben elfoglaltam a helyemet. Áron még mindig beteg volt, szóval élvezhettem az egyedüllétet. Beraktam a fülesem, és már indítottam is egy jól bevált Arctic Monkeys-dalt. Becsengetésre pont vége lett, így kikapcsoltam a zenét és az órára figyeltem. 

Alapjában véve én a tanárok számára egy igazi jó tanuló voltam, kisebb kihágásokkal. Odafigyeltem órán - kivéve törin, mert az hihetetlenül unalmas volt -, jó jegyeket szereztem, és nem kotyogtam közbe.
Az első 3 óra eseménytelenül telt, de még mindig bennem bujkált az a bizonyos 'valami történni fog'  érzés. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy figyelmen kívül hagytam a dolgot, mert nem így történt. Képtelen voltam rá.
 4. órára etika volt bejelentve, ezért én annak megfelelően előkészültem. Szerettem ezt a tárgyat, sokat beszélgettünk, nem kellett különösebb tudomány a felfogásához, egyszerűen jelen kellett lenni az órán. Na igen. Addig a napig szerettem az etikát. 

Az ajtón belépett a tanárnő, majd a megfelelő köszöntés után felírta a táblára a címet: Barátság - Magány. Mondván, ezek fontos dolgok, amiről beszélni kell, bele is kezdtünk az témák feldolgozásába. Egészen simán zajlott az óra, bármennyire is rettegtem ettől az egésztől, míg nem az óra utolsó húsz percében eljött a kritikus feladat. Érintett voltam a tárgy második felében, hiába is tagadtam. Mutathattam magam a flegma, nemkelltársaság típusú embernek, ám belül nagyon egyedül voltam.

A feladat szerint írnunk kellett egy barátunkról. Amelyikről akartunk, mindenféle kikötés nélkül, csak írjunk róla alap dolgokat. Például mi a kedvenc színe, mit szeret csinálni, mióta ismerjük egymást. Mindenki izgatottan körmölt, én viszont nem tudtam írni semmit. Nem voltak barátaim. Egy sem. Senkit nem ismertem már annyira, hogy tudjam róla ezeket a dolgokat, így a füzetem lapja üresen tátongott. Természetesen, amennyire mázlista vagyok, engem is felszólított a tanárnő a válaszom felolvasására. Én meg csak ültem ott az hófehér füzetlapom felett, miközben fogalmam nem volt, mit mondhatnék. Kitalálhattam volna magamnak egy barátot, akiről mindent tudok, és írhattam volna róla. Senki sem tudta volna meg. Viszont attól még a jelenleginél is szánalmasabbnak éreztem volna magam, ezért nem tettem.

Mikor már vagy fél perces kínos csendben várták, hogy hallassam a hangom, odasétált hozzám a pedagógus. 

- Felolvasnád, kérlek? - szólított újra. Tudtam. Tudtam, hogy eljött az igazság pillanata, ezért igyekeztem felkészülni a megalázottság érzésére. 

- Sajnálom, tanárnő, de én nem írtam semmit. - motyogtam lesütött szemmel. Csodálkoztam rajta, hogy legalább ő meghallotta a válaszom. A probléma ott kezdődött, hogy mások is meghallották. Az oktató pedig meglepődött feleletemen, mivel nem volt hozzászokva egy tanár sem ahhoz, hogy én ellenszegüljek.