Stitches - Varratok

Chapter 10

Lerökönyödve néztem fel rá. Tényleg nem hisz nekem? Eddig ő győzködött, hogy mondjam el, most meg azt hiszi, hazudok? Elgondolkodtam rajta, hogy akkor én most fordulok sarkon és megyek haza egyedül, mert ennek nincs értelme. Ha nem hisz nekem, minek bizonygatni?
De aztán rájöttem, hogy nem akarom, hogy megint az legyen, mint a múltkor. Hogy kerüljük egymást, megbántjuk a másikat. Pedig ennek kellett volna történnie, ha hallgatok a kis hangra a fejemben, ami annyira be volt rezelve Árontól, hogy ha csak eszembe jutott, már olyan gondolatom támadt, hogy bebújok a takaróm alá, hátha az megvéd. Persze tudtam, hogy ez nem így van. Sajnos a paplanom sem menthet meg semmitől. Maximum a külső hidegségtől. Mástól nem. Így hát nagy levegőt vettem, és próbáltam elhitetni vele, amit mondok. Vagyis az igazat.

- Nem hazudok. Tényleg ő volt. Megfenyegetett. - árulkodtam nagyon is aljas módon. Úgy éreztem magam, mint egy óvodás, akitől elvették a játékát és egyből rohan hisztizni az óvónénihez. Borzalmas.
Szavaim hatására Alex felhorkantott, majd megrázta a fejét.

- Te most komolyan próbálod bemocskolni a haverom? - nézett rám lesajnálóan. - Már megvan, miért nem kedvelnek téged az emberek. - jegyezte még meg, mire teljesen kiakadtam.
Hogy jön ő ehhez? Semmit sem tud rólam, nem hisz nekem, pedig percekkel ezelőtt még szinte könyörgött, hogy mondjam el neki az igazat.

- Te normális vagy? - emeltem fel a hangom. Nagyon rosszul esett, amit feltételezett rólam. Igen, sok minden írható a számlámra, de az, hogy hazudok azért, hogy valaki másnak rossz legyen, nincs a listán. Soha nem tettem volna meg, kivéve, ha az a valaki, akinek rossz lesz, én vagyok. És ezt is csak akkor, ha olyan ember boldogságáért kell megtennem, aki fontos nekem.
- Először is: kösz, hogy egyből ítélkezel! Azt hittem, te tudod, milyen ez. Te mondtad. De mindegy. Másodszor pedig: nem, nem akarom őt bemocskolni. Szerinted mi a fenéért akarnék neki rosszat? - tettem fel kérdésem ingerülten.

- Mert utálod? - felelt kérdéssel azonnal.

- Na álljunk meg egy szóra! Ő utál engem. Persze, én sem kedvelem, de gondolkodj már! Pazarolnám én az energiám és időm egy olyan ember bemocskolására, aki engem egyáltalán nem érdekel? - igyekeztem túl büszkének hangzani ahhoz, hogy ez egyáltalán szóba jöhessen, pedig mindketten tudtuk, hogy cseppet sem vagyok az. - Válaszolok neked: nem! De te nem tudhatod, hisz nem is ismersz. - röhögtem gúnyosan a végén, magam sem tudom, miért.
Mikor a szemébe néztem, valami megváltozott benne. Láttam, hogy fejben átrágja a hallottakat, és próbál reálisan dönteni. Végül lehajtotta fejét, és megdörzsölte tarkóját.

- Igazad van. Sajnálom, nem akartalak megvádolni. Csak... nehéz róla ilyesmit elhinnem. - sajnálkozott igazán letörten. Legalábbis annak tűnt.

- Mondanám, hogy kérdezd meg tőle, de tudom, hogy letagadná. - fontam össze magam előtt karjaimat, nem is törődve bocsánatával. Ugyan már, még egy apró seb rajtam, mit számít?!

- Pontosan mit mondott? - érdeklődött, tekintetét elszakítva a földtől.

- Erről inkább ne beszéljünk. - kerültem vizslató szemeit. Tudtam, hogy ha elmondom, akkor faggatni kezd, és mi egyáltalán nem voltunk olyan viszonyban, hogy azokat a dolgokat elmondjam neki.

- Nem akarok megint vádaskodni, de... bizonygatod az igazad, de megtagadod, ha bizonyítékot kérek... - húzta el a száját jelentőségteljesen. Akkor döntöttem úgy, hogy hagyom a francba az egészet.
Komolyan ér nekem ennyit ez az egész? A válasz egyértelmű igen volt, egy másik felem viszont erősebbnek tűnt, és ő azt üvöltötte, meneküljek a szituációból, amilyen gyorsan csak lehet.

- Rendben. Tudod, mit? Nem érdekel! - vágtam a fejéhez. - Akkor gondolj hazugnak, ahogy akarod. Legalább Áron is örülhet, hogy nem beszélünk többet. További gyönyörű barátságot ezzel a barommal. - kívántam minden szépet és jót feldúltan, majd megfordultam és végre hazaindultam. - Szia. - köszöntem el, hátra sem nézve. Nem akartam látni az arcát. Voltak elképzeléseim, mi minden lehetett ráírva.