Stitches - Varratok

Chapter 9

Miután hazaértem és megcsináltam a házim, felnéztem a közösségi portálokra. Elég nagy meglepetésként ért, mikor megláttam az ismerősnek jelöléseket Facebook-on. Lenyitottam a kis fület, és három profil három különböző képpel nézett vissza rám.

Alex Beier ismerősnek jelölt. Azonnal rámentem, de még mielőtt rányomtam volna a megerősítés-re, gondolkodóba estem. Felvállalható a profilom előttük? Egy pillanattal később viszont már kicsit sem érdekelt, csak rákattintottam a megfelelő ikonra, és ott is virított az ismerőseim között a srác, pont, mint ahogy én is az övéi között. Gondoltam, ha már itt vagyok, akkor szét is nézhetek. Miért ne?
Legörgettem az idővonalán. A legutóbbi bejegyzése csak egy dal volt, amit megosztott. Méghozzá Arctic Monkeys - Crying Lightning. Picit leesett az állam. Persze, tudtam, hogy ismeri őket, mivel felismerte a csengőhangomat is. De az, hogy az egyik kedvenc dalomat osztja meg tőlük úgy, hogy neki fogalma sincs arról, hogy én is szeretem... kicsit meglepett. Ez a szöveg szerepelt a videó felett:

"Your past-times, consisted of the strange
And twisted and deranged
And I love that little game you had called
Crying lightning"

A refrén. Tudtam, mit jelent, megnéztem már rég a magyar a szövegét. Egy másodpercig foglalkoztatott a gondolat, vajon kire gondolt, mikor kirakta. Mert egy ilyet csak úgy a senkinek címezve nem rak ki az ember, ugye? Aztán majd hogy nem fejbe vertem magam. Normális vagy? Mi a fenéért kéne érdekelnie ennek téged?
Miután észhez tértem, rámentem a képeire. Nem volt sok fotója, a profil - és borítóképén kívül még körülbelül hat. Az egyik hirtelen nagyon megtetszett, ezért kinagyítottam. Lillával volt rajta, egy pillanatkép volt, legalábbis annak látszott. A lány épp Alex haját borzolta össze, mire az felnevetett, de fél kézzel átölelte nővérét. Az arca annyira ártatlan volt a képen, és annyira önfeledt. Látszott, hogy szereti a testvérét. Fekete pólót és fekete farmert viselt, így az egész sötét szereléséből csak úgy kivilágított nevető kék szeme. Valamiért elidőztem azon az arcon, magam sem értem, miért. Végül egy sóhajjal karöltve leléptem profiljáról, és visszajelöltem Lillát meg Norbit. Az ő adatlapjukat már nem néztem át ilyen tüzetesen, csak rájuk pillantottam. Nem okozott csalódást, hogy a másik három végzős nem jelölt be, velük amúgy sem jöttem ki annyira jól. Az viszont nagyon jólesett, hogy legalább Alexéknek eszébe jutottam, és az ismerőseik között akartak tudni.

Mivel fáradt voltam, hamar ágyba bújtam, azt remélve, sikerül kipihennem magam másnapra. Ez meg is történt, ám ahogy reggel ránéztem a telefonomra, ki is pattantak szemeim. Az értesítéspanelem tele volt Facebook logókkal, de amikor lenyitottam a fület, még jobban megdöbbentem. A Beier testvérek konkrétan szétlike-olták az oldalam. Azonnal meg is néztem, miket kedveltek, és csak akkor jött igazán a hideg zuhany, mikor megláttam egy kommentet is. A fiútól. Félve rámentem, mire kiadta a másfél héttel ezelőtt véletlenszerűen megosztott Arctic Monkeys-dalt. Épp olyan kedvem volt, és bár nem szoktam sokat posztolni, azt mégis kiraktam a falamra. A szóban forgó szám a Do I wanna know? volt. A hozzászólás pedig a következő: Mindig jobb, ha akarod ;)

Kérdőn néztem a képernyőmre, próbálván értelmezni ezt az egészet. Aztán villámcsapásként hasított a fejembe a megvilágosodás. A cím azt jelenti: Akarom tudni?. Így már érthető volt valamilyen szinten. Bár teljesen nem tudtam helyrerakni a dolgokat a fejemben, leraktam a mobilom és elkészültem az iskolába. Nem foglalkoztam többet ezzel, legalábbis ezt terveztem. Mégsem így lett, ugyanis ahogy leültem a helyemre és elindítottam egy zenét - persze, hogy Arctic Monkeys-t -, már meg is jelent a felsőbb éves srác Áronnal az oldalán. Lazán lehuppant mellém, majd kicsit sem zavartatva magát kivette az egyik fülemből a fülest, és a sajátjába helyezte.