Stitches - Varratok

Chapter 4

    Próbáltam minél tovább húzni az időt addig, míg vissza kell mennem hőn szeretett osztályomhoz, mégis túl hamar megszólalt az újabb negyvenöt percnyi szenvedésemet jelentő csengőszó.
Nagy levegőt véve néztem Alexre, pedig tudtam, hogy már ő sem segíthet. Eleve nem is várhattam el tőle, hiába mondta azokat a bizonyos dolgokat a mosdóban.

Lassan kifújtam a levegőt, majd felálltam azzal a célzattal, hogy elindulok a termünk felé. 

- Hát.... akkor köszi. - néztem vissza rá még egy fél pillanatra zavartan, aztán tovább indultam, meg sem várva válaszát.
Amint beléptem az ajtón, minden szempár rám szegeződött, amit nem is csodáltam. Valószínűleg mind tudták, miért nem jöttem vissza eddig, de már szégyenkezni sem volt erőm emiatt.
Végigkövették utamat a helyemig, ahol leültem keresztbe téve a lábaimat és szorosan összefonva törzsem előtt a karjaimat, igyekezvén minél kisebbre összehúzni magam. Testtartásom nem akadályozta meg osztályunk díváit abban, hogy felém vegyék az irányt, miközben a többiek izgatott tekintettel figyelték a kezdődő eseményt.
Amint odaértek, Emese gúnyosan és nagyon lassan tapsolni kezdett, amit hamarosan mások is követtek. 

- Gratulálok, sikerült ellógnod szánalmas indokkal egy órát. Ezután napokat hagysz majd ki? - mért végig szemrehányóan, pedig mind tudtuk, hogy nem önhibámból adódóan küldött ki előző óráról az etika tanár. Nem szóltam vissza, csak előhalásztam a fülesem, és reménykedtem abban, hogy minél előbb betoppan a következő órát tartó pedagógus, és megment a helyzettől. - Úgy látom, megnémultál az elmúlt percekben. - fintorgott rám újra, mire óriási levegőt kellett vennem, hogy ne kezdjek kiabálni. Utáltam a folytonos szekálásukat, de nem tehettem ellene semmit, hiszen ha visszaszóltam, akkor még jobban megaláztak - lehetett akár igazam, akár nem. Így csak elindítottam halkan egy véletlenszerűen kiválasztott dalt, de ők továbbra sem hagytak békén. 

- Legközelebb is szólj, ha esetleg rosszullétet színlelve akarsz órát ellógni, majd rásegítek. - mosolyodott el lenézően, ezzel végül is valamiféle fenyegetést intézve felém. Lehunytam a szemem, nem bírtam tovább a megaláztatást. Az egész osztály végignézte a jelenetet, de nem tettek semmit. Miért is tettek volna?! 

Lemondóan sóhajtottam, mikor végre kinyílt az ajtó, ezért kirántottam a fülemből a zenét szolgáltató eszközt, majd gyors mozdulattal leállítottam az éppen lejátszott hanganyagot. Meglepetésemre nem a tanár lépett be közénk, hanem az egy évfolyammal felettem járó srác, akivel a szünetemet töltöttem. Laza, magabiztos léptekkel haladt végig a padok között fenntartott folyosón, végül lehuppant mellém. Figyelembe sem véve az előttünk álló három gráciát, összekulcsolta kezeit az asztallapon, majd kényelembe helyezte magát. 

- Mi a helyzet? - fordult felém félmosollyal, mire meglepve néztem rá. 

- Mit csinálsz itt? Nem órán kellene lenned? - támadtam neki kérdéseimmel akaratlanul is eléggé ellenségesen, pedig ő aztán tényleg nem érdemelte meg. Hiába, védekező ösztönömnek még én sem tudtam parancsolni. 

- De. Órán vagyok. - rántotta meg a vállát, és mivel továbbra sem nézett még csak a lányok felé sem, azok dühös fintorral az arcukon fordítottak hátat, és vonszolták el végre a hátsó felüket. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, aztán eljutott tudatomig, amit Alex az imént mondott. 

- Házszámot tévesztettél, nézd meg az ajtóra rakott táblát. - biccentettem az említett tárgy felé színtelen hangvétellel, mire csak elmosolyodott. 

- Kivel lesz órád? - hagyta figyelmen kívül válaszomat, miközben körülnézett a teremben. Még mindig nem értettem, mit keres itt, és nem akartam, hogy miattam bajba kerüljön, ha belép az oktató.