Stitches - Varratok

Chapter 1

 3 hét is eltelt már az iskolából - további konfliktusok nélkül -, mikor újra beszéltünk. Meg kellett várnom egy tanárt suli után, mert kiderült, hogy rossz könyvet kaptam az órájára, összekeverték egy felsőbb évessel a könyveimet, így helyre kellett állítani a hibát. Persze erre csak három héttel a tanítás megkezdése után került sor, addig meg szenvedhettem a sok másolással. Miért is ne?!

Az osztályban ücsörögtem egyedül, mert a szóban forgó oktatónak hetedik órája is volt. Nem okozott gondot az idő agyonütése; a telefonomon olvastam. Teljesen bele voltam merülve a pillanatnyi olvasmányomba, így alig vettem észre, mikor valaki leült mellém. Azt gondoltam, csak Áron jött vissza a menzáról és épp pakol, ezért nem is törődtem vele különösebben. Tovább faltam a sorokat, közeledvén a könyv legjelentősebb eseményéhez. Mégis ki tud ilyenkor a mellette ülőre figyelni?
 Amilyen mázlista vagyok, pont a legizgalmasabb résznél kellett megszólalnia az új jelenlévőnek.
- Szia. - köszörülte a torkát. Összerezdültem a hangra és ijedten kaptam irányába a fejem. Nem akartam tudomásul venni, hogy a személy, aki mellém telepedett, tényleg Alex. Nem voltam felkészülve egy újabb szócsatára. Sem erőm, sem kedvem nem volt hozzá. Szándékosan nem köszöntem vissza, nem akartam, hogy bármi oka is legyen a szekálásomra. Az embereket érintő ismereteim alapján egy ártatlan szavamba is beleköthetett volna.
Figyelmem visszairányítottam a könyvemre, és tovább bújtam a sorokat. Ekkor újabb torokköszörülést hallottam, majd ugyanazt a mély hangot :
 - Szia.
Nagyot sóhajtottam az újabb üdvözlésre. Próbáltam kizárni a fejemből, de rájöttem, hogy addig fog zargatni, amíg nem viszonozom gesztusát.
- Szia. - köszöntem kurtán, rá sem nézve. Meredten bámultan a betűket magam előtt, igyekezvén olvasásra bírni az agyam, mindhiába. Ugyanis csak azon voltam képes kattogni, mivel fog nekem támadni. Nem akartam. Elég volt a múltkori megalázás, és bár most nem voltak szemtanúk, nem akartam megint legyőzöttnek érezni magam. Mondjuk, nem lett volna szokatlan az érzés.
- Igazából Áronhoz jöttem, de úgy látom, még nem ért vissza, szóval megvárom itt. - közölte velem tervét, nem törődve a ténnyel, miszerint egyáltalán nem tanúsítok érdeklődést iránta. Semmit sem reagáltam, csak próbáltam tovább olvasni. Nem jött össze. Miért is jött volna?! 
 - Aztán láttam, hogy itt vagy. Tovább is mehettem volna, de nem tettem, szóval megértem, ha kíváncsi vagy. - folytatta. Még mindig nem figyeltem rá, de ő nem zavartatta magát. Kissé röhejesnek éreztem a helyzetet, hogy itt ül mellettem és nekem magyaráz, miután pár héttel ezelőtt sikeresen megalázott, ráadásul észre sem veszi, mennyire nem foglalkoztat.

- Azta, téged nagyon érdekel, miért jöttem. - szólalt fel cinikusan, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Ez volt az első reakció tőlem, amióta köszöntem. Ami percekkel ezelőtt történt. Kínosan hosszú percekkel ezelőtt.

- Na, végre valami reaga! Elmosolyodtál. Ez egyértelmű jele a szimpátiának. - állapította meg a tényt büszkén. - Vagy várjunk csak... a könyv miatt mosolyogsz? - kissé összezavarodottnak tűnt a hangja, ahogy a telefonomra pillantott, mire ösztönösen eltakartam a képernyőt. - Remélem, nem. - nézett rám komolyan. Nem viszonoztam pillantását, csak bámultam a kijelzőn szerepelő sorokat, amiket már egy ideje képtelen voltam felfogni. Legalább fél percig még magamon éreztem tekintetét, ami cseppet sem segített abban, hogy tovább követhessem pillanatnyi kedvenc történetemet.

- Hé! Te nem is olvasol! Percek óta egyszer sem lapoztál. - nevetett jóízűen felfedezésén, mikor alapos megfigyelés után sikerült rájönnie a dologra. Hű, de okos!

Mély nevetésétől mosolyognom kellett, bár próbáltam visszafojtani a gesztust. Semmiféle jelét nem kívántam adni a felé irányuló, lassacskán pozitívba csapó gondolataimnak, hátha akkor veszi a lapot és békén hagy. Persze nem sikerült.