Stitches - Varratok

Chapter 2

  Az elkövetkezendő időszak nyugisan telt. Már ha a szokásos vizslató tekintetek nyugisnak mondhatóak. Már nem igazán foglalkoztam velük, a fáradtságot sem vettem, hogy újra próbáljam helyrehozni a dolgokat. Nem fogok többször puncsolni. Elég volt belőle. Szóval eltelt még egy hét a megszokott kerékvágásban, teljesen egyedül töltöttem a szüneteket, de elfoglaltam magam, mint mindig. Az ez utáni hétfőn Áron nem jött suliba, ezért még órán is egyedül voltam. Nem bántam a dolgot, plusz ez nem is jelentett sok változást, mivel vele sem társalogtam szinte soha. Ritka pillanatok egyike volt, mikor épp egymáshoz szóltunk, de akkor végig beszéltük az egész órát. Szünetben viszont, mintha ez meg sem történt volna, elslisszolt a srác, mielőtt bárki észrevehette volna azt a minimális szimpátiát, amit felém mutatott. Szóval igen, nagyon jól kijöttem mindenkivel. Még hogy a múlt nem hat ki a jelenre, és lehet rajta változtatni. Na ja. 

Kicsengetés után épp már megszokottá vált elfoglaltságomat végeztem, vagyis zenét hallgattam fülessel. Christian Collins - You don't have to go című dalát zongoraváltozatban indítottam el, amire igyekeztem megnyugodni, ugyanis valamilyen szinten még mindig idegesített, hogy ennyire utálnak. Az ujjaimmal doboltam ütemre, miközben hátradőltem és lehunytam a szemeim is, hogy ne lássam az engem bámulókat. Ahelyett, hogy bárki is odajönne, csak bámulnak, mintha azt várnák, hogy megint én menjek oda, mint mindig. Hát, ebből most nem kaptok.
Inkább éreztem, mint hallottam, hogy valaki leült mellém, így nyugodtságomat megőrizve néztem fel rá. Nagy meglepettségemre Alex foglalt helyet mellettem, kezeit összekulcsolva a pad tetején, miközben nézett ki a fejéből, mintha várna valamire. Fekete farmert és szürke pólót viselt, amit jól állt sötét hajához és szikrázóan kék szeméhez. A lányok rendesen megnézték maguknak, nem is hibáztattam érte őket, viszont még mindig nem értettem, mit keres a mellettem elhelyezett széken. Nagyot sóhajtva megint lehunytam a szemem, gondolván, ha akar valamit, majd szól. Így is történt, de az időzítése megint borzalmas volt, mert a dal tetőpontjánál kellett megbökdösnie a vállam. Meg akartam várni a dal végét, de nem hagyta abba a bökdösést. Hát persze, véletlenül se tudj még fél percet várni ezután a kettő után, amit néma csendben el tudtál tölteni.... Kirántottam a fülest a fülemből, és mogorván meredtem rá. 

- Először is: ne bökdöss! Letöröm az ujjad. - közöltem vele halálosan komolyan. - Másodszor pedig: mi van? - kérdeztem rá ingerülten, mire csak elmosolyodott, és végre elhúzta az ujját a vállamtól. 

- Valakinek rossz napja van. - jegyezte meg viccesnek szánva, de engem nem érdekelt a vicc. 

- Valakinek rossz éve van. - vágtam vissza mormogva. Rám nézett, és felvonta szemöldökét. - Mit akarsz már? - érdeklődtem undokabbul, mint amit a helyzet megkívánt. Nem akartam társaságot, nem véletlen hallgattam zenét. Elegem volt az emberekből egy ideje. 

- Áronhoz jöttem, de látom, nincs suliban. - vont vállat. 

- És....? - vártam további magyarázatot maradására, mire megint megvillantotta gödröcskéit. 

- És ezért maradtam, hogy szórakoztassalak. - közölte tervét színpadiasan. Sóhajtva a padra borultam, ezzel jelezve, mennyire nehezemre esik nem leborítani őt arról a székről. 

- Inkább bosszantasz. - motyogtam fojtottan az asztalnak. 

- Múltkor még idegesítettelek, most már csak bosszantalak. Ez határozottan haladás. - mondta büszkén, és még a siket is hallhatta a hangján, hogy mosolyog. 

- Nem. A bosszant csak egy szinonima arra, hogy idegesít. Szóval ugyanaz. - adtam tudtára felé fordítva a padon az arcom, mire felrakta mutatóujját, jelezve, most nagy dolgot fog mondani.