Stitches - Varratok

Chapter 5

Pénteken mentem legközelebb iskolába, egészen lenyugodva, hiszen egy nap szünetet tarthattam, köszönhetően a - mostanra jól meghúzott - fogszabályzómnak. Ennek következtében persze reggel rendesen fájtak a fogaim és az ínyem, de vettem be fájdalomcsillapítót, ami azon túl, hogy a fájdalmat tompította, még az agyammal is megtette ugyanezt. Szóval végül is a napom eléggé lassan indult, és ugyanilyen lassan is telt el.

Mikor beértem a terembe, először észre sem vettek, aminek örültem. Nem volt szükségem a mai napon konfliktusokra, így igazán igyekeztem elkerülni őket. Persze nem is én lettem volna, ha sikerül a tervem. Amint leültem, és elkezdtem volna napi tevékenységem - a zenehallgatást -, már indult is a kis csapat felém, élükön szokásosan Emesével. Csodás, a királynő és hű csatlósai. Csakhogy a csorda mintha bővült volna. Igen, határozottan többen lettek, méghozzá fiúkat vettek be a brancsba. Bármilyen hihetetlen is, nem volt bennem félelem, sőt, vártam, hogy odaérjenek hozzám, és előadják magukat. A fájdalomcsillapító és a tompaság erőt ad? Talán. Mindenesetre amikor alakjuk elérte a padom elejét, már mosolyogni volt kedvem, magam sem tudom, miért.

- Szép volt, megint lógtál. Mesélj már, most mi az indok? Hirtelen megfájdult tegnap a fejed, vagy csak egyszerűen betojtál tőlünk? - támaszkodott a padomra a szőke lány. Komolyan, tisztára olyanok voltak, mintha valami amerikai filmből léptek volna ki. Már azokban a felvételekben is utáltam őket, a való életben meg örültem, hogy nem dobtam még ki egyikőjüket sem az ablakon egy rosszabb pillanatomban. Nagyot sóhajtottam, miközben ráemeltem tekintetem. Ahogy végignéztem három kiló alapozót és egyéb sminkterméket tükröző arcán, hosszú, semmiképpen sem természetesnek nevezhető szempilláin és haján, na meg a kivágott blúzán, ami csak a látóterem sarkába lógott bele, több sem kellett, hogy sajnálatot érezzek iránta. Ennyi idősen, pontosabban tizenöt évesen teljesen úgy nézett ki, mintha már egy leharcolt, idő előtt kiégett húsz éves állt volna előttem, a megalázásomból nyerve önbizalmát. Viszont ahogy agyamba fúrták magukat az emlékképek, 8 évnyi szenvedés miattuk, na meg az elmúlt másfél hónap.... valahogy pont elég volt ahhoz, hogy az iránta érzett sajnálatom ne akadályozzon meg abban, hogy kinyissam a szám. Bármennyire is híján voltam az önbizalomnak, talán a tompaságra foghatom, de vissza akartam szólni. Akkor először. Fogalmam sincs még azóta se, mi üthetett belém. Komolyan.

- Nem hinném, hogy én félek. Nem én kenek magamra húsz réteg festéket, hogy ne láthassa senki az igazi arcom. - mosolyodtam el, ezzel kissé megfájdítva állkapcsom. Mindegy, tökre megérte. 1:0 nekem.

- Pedig igazán rád férne. - nyögte be Vivi, első számú udvarhölgy. Uh, ez betalált. 1-1. Nem mondom, hogy nem volt igaza. Tényleg rám fért volna valami festék, belátom. Azt viszont nem pártolom, hogy attól tovább roncsolódjon az arcom, ezért nem is kentem magamra semmit, a bőrhibáim ellenére sem. A mosolyom azonban lehervadt arcomról, ezzel elárulva; meginogtam. Azonnal kihasználták az alkalmat.

- Na mi van, már nem olyan nagy az a fémes szád? Ennyire voltál képes? - nevetett gúnyosan Emese, mire csak kifejezéstelen arcot próbáltam ölteni, majd újra ránéztem.

- Először is: ha ennyire kíváncsi vagy, akkor elmondom, hogy pont a "fémes szám" miatt nem voltam itt. - mondtam gúnyosan idézve előző szókapcsolatát, ügyelve arra, hogy gyors legyen mondandóm, de azért érthető. Túl akartam lenni ezen a lehető leghamarabb, hogy minél több időm legyen feldolgozni a mai megaláztatást. - De azért aranyos, hogy hiányoltál. - mosolyogtam rá ismét, hogy rendesen kivillanjon a fogszabályzóm. - Másodszor pedig: nincs több időm rátok, szóval ha lehet, gyorsan mondd el, amit szeretnél, mert nem érek rá. - döntöttem kissé oldalra a fejem, igazán magabiztosnak mutatva magam. Legalábbis próbálkoztam. 2-1 javamra.
Kezdtem félni, hogy kis vitánk miatt eléggé megégetem magam ma is.
A lány arca grimaszba torzult, bár ebből keletkezett ráncait túlságosan eltakarta a festék ahhoz, hogy rendesen látsszon. Ezt palástolva inkább felnevetett, mintha csak viccet mondtam volna. A mögötte állók nagy érdeklődéssel figyelték az eseményt, hiszen eddig még sosem szóltam vissza. Nem is tudom, miért nem tettem meg.