Stitches - Varratok

Chapter 12

 A hét további része gyorsan eltelt, és már jött is az újabb hétfő. Mindenki kedvenc napja, mint ahogy az enyém is. Megint előrerohantam, tudom, szóval térjünk vissza kicsit.
Aznap, mikor megismerkedtem a srácokkal, többet nem találkoztunk. Valahogy soha nem sikerült összehoznunk egy közös szünetet sem, mert vagy bent tartott minket a tanár, vagy tesijük volt és menniük kellett öltözni, vagy épp visszaöltöztek, vagy épp nekem volt tesim. Ezért a nap további részében egyikőjükkel sem futottam össze, még A kékszeművel sem. Áron is békén hagyott, bár néha szórt rám néhány átkot óra közben, de nem törődtem vele. Kit érdekel?
Aztán megláttam, hogy Emeséékkel szövetkezik. Tudtam, hogy ez a bizonyos vulkán, amit ők alkotnak, ki fog egyszer törni, és mindent beborít a mocskos trutyijával. De szerencsére ez az idő még távol volt. Legalábbis reméltem.
Másnap és az azutáni napon is beszéltünk pár mondatot, de szépen összejöttek a sulis dolgaink, így hanyagolnunk kellett egymás társaságát, amit én személy szerint bántam is. Aztán péntek este a legnépszerűbb közösségi portálon jött három új ismerősnek jelölésem. Persze, hogy a három tizenegyedikes volt az, akiket nyugodt szívvel visszajelöltem. Alex pedig rám írt. Először meglepődtem, féltem tőle, hogy virtuálisan lesz köztünk valamiféle kínos "légkör", de a fiú ezt nem hagyta. Azóta is végigírogatjuk a napokat, és én ezt valamiért élvezem. Ennyi történt a hét többi napján. 

Most viszont eljött a hétfő, és kivételesen különös érzéssel mentem iskolába. Természetesen még mindig nagyon is utáltam azt a helyet, de már voltak enyhítő körülmények. Sőt.

Hideg nap volt, én szokásosan fekete farmer - fekete felső kombinációban jelentem meg, a változatosság kedvéért kivasalt hajjal. Megbeszéltük Alexszel, hogy első szünetben átmegyek, akkor épp mindannyiunknak alkalmas volt az időpont. Röhejes, hogy szinte már külön sorszámot kell húznunk a másikhoz, ha együtt akarjuk tölteni a szünetet. Így öten.
Amint lement az első óra, én már ugrottam is ki a padomból és határozottan masíroztam a célomhoz. Már majdnem odaértem, tényleg, szinte az ajtó előtt álltam, mikor meghallottam. 

- Csak nem a 11. A felé sietsz ennyire? - kérdezte gúnyosan Emese egészen közelről. Szuper. Tehát követett.
Fogaimat összeszorítva fordultam hátra hozzá, de nem szólaltam meg. Csak összefontam magam előtt a karjaimat, és vártam a következő beszólást. Tudtam, hogy el fog jönni. Ha ez a lány egyszer ledobta a bombát, onnan már nem volt menekvés. Legalábbis nekem nem. 

- Ugye nem hiszed el, hogy tényleg kedvelnek? - nevetett ki lenézően. Nagyot nyeltem, próbáltam kizárni az egyből megtámadó kétkedő gondolatokat. Talán igaza van. Nem is kedvelnek. Talán az összes "dolguk", ami miatt nem találkozhattunk az utóbbi héten, csak kifogás volt, hogy lerázhassanak. - Én tényleg, komolyan, a világért sem szomorítanálak el - tette a szívére a kezét. -, de jobb, ha tudod. Csak új hús vagy. Tudod, valami friss. Ismeretlen. Csak ezért viselnek még el. - tettetett sajnálkozást elég átlátszóan.
Éreztem, ahogy megremegnek a lábaim, amint mellbe vágott az egyedüllét oly' ismerős, és felettébb csodálatos érzése. Mert volt némi igazság abban, amit mondott. És rá kellett jönnöm: még mindig teljesen egyedül vagyok. Nem kedvelnek. Nem azért lógnak velem, mert egy kicsit is jófejnek tartanának. Le akartak rázni múlt héten folyamatosan, hiába játszották el azt a beavatósdit.
- Jaj, ne! Eddig tényleg úgy gondoltad, hogy kedvelnek? Téged? - gúnyolódott színészkedve.
Nem szólaltam meg, nem is tudtam és nem is akartam. Csak el akartam rohanni. Ott álltam, mint egy megnémult kislány, teljesen egyedül a világ és - esetemben - Emese ellen. 
- Ugyan már! Na ne szívass! - röhögött ki. Annyira megalázva éreztem magam a saját naivitásom miatt, hogy legszívesebben ott helyben elásom magam, ha ez lehetséges. De nem volt az.
- Sajnálom, hogy ezt tőlem kellett megtudnod. - mondta, de közben mosolygott. Pont el is hittem, mennyire sajnálhatja mosolyogva a helyzetet.
Ezután, mikor látta, hogy hatásos volt a kis lelombozása, a haját hátradobva kikerült, és az ellenkező irányba ment. Én meg csak álltam ott, mint valami lebénult idióta, aki még beszélni is elfelejtett. Sajnos igaza volt. És én ezt tudtam. Nem bírtak engem, eddig nem is tudom, hogy hihettem ezt akár egy pillanatig is. Talán annyira vágytam már a társaságra, hogy képes lettem volna bárkitől elhinni ezt. Hirtelen nem tudtam eldönteni, örüljek-e annak, hogy tőle kellett megtudnom, nem pedig a fiúk röhögtek a szemembe, vagy haragudjak a lányra, amiért ezt tette. Magamban végül hálát adtam neki, amiért nem kellett átélnem egy háromszor nagyobb megaláztatást. Nem mintha ez nem lett volna elég. Így inkább megfordultam azzal a célzattal, hogy bemegyek jó kis búvóhelyemre - ami természetesen a mosdó -, és ott lenyugtatom magam, de egy kemény felsőtestnek ütköztem. Ijedtségemben összerándult a testem, de mikor megláttam a mellkashoz párosuló arcot, még inkább megugrottam - ezúttal hátra.