Stitches - Varratok

Chapter 13

     Kilencedik osztály lévén sokat kellett tanulnom, így a temérdek tankönyv mellett töltött óra miatt úgy összefolytak a napok, hogy észre sem vettem, de már decembert írtunk. Mivel nem volt felesleges időm, ezért 'új' haverjaimra sem jutott belőle, csak a szünetek. Alexszel gyakran beszéltünk virtuálisan, ami semmiben sem hátráltatott minket, sőt. Emeséék nem álltak elő másik mutatvánnyal azóta, ezért már szinte vártam, mi lesz a következő, hisz igazán ideje lett volna őket ismerve. Mégsem történt semmi, és bár ennek örültem, mégis féltem. Tudtam, minél később sikerül nekik megint belém állni, annál nagyobb bonyodalom lesz belőle. 

Magamhoz képest elég jól bírtam egészségesen, tekintve, hogy év eleje óta nem voltam beteg. Mégis eljött a nap, mikor úgy ébredtem fel, hogy a nem létező napi ételbevitelem megadta magát és kikívánkozott, a lázam úgy döntött, felszalad, a torkom égett, tüdőm pedig úgy érezte, kötelessége szétszakadást sejtető fájdalmat keltenie. Rövidebben: jól elkapott valami vírus.
Szóval mikor ezen a bizonyos hétfő reggelen kimentem a szobámból, remélve, egy kis rendbeszedés után mehetek iskolába, és nem kell találkoznom a doktor bácsival, anyu már penderített is vissza a szobámba. Egy kis vitatkozás után végül szót fogadtam neki, de csak azért, mert nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy az iskolában mutatkozzak. Nagy nehezen felöltöztem, és elmentem az orvoshoz. Anya jött velem, mivel annyira nem voltam képben, hogy igazából nekem ki is esett az a rész, amíg nem értünk haza. Ájulás közeli állapotban voltam, meg is lepődtem rajta, hogy nem küldtek egyből kórházba. Otthon bedőltem az ágyamba, anyu hozott nekem egy lavórt, amibe - ha kell - rókázhatok, és elszaladt a gyógyszereimért. Addig én a halálomra várva fetrengtem, semmire nem voltam képes, még csak a telefonom megtartására sem. Végül elaludtam, de hamarosan fel is kellett kelnem enni pár falatot, és bevenni az orvosságot. Utáltam minden pillanatát. A torkom dagadtsága miatt nehezen ment a nyelés, ezért jól megküzdöttem mindennel, aminek a szervezetembe kellett jutnia. Miután ez megtörtént, újra álomba szenderültem, egészen addig, míg meg nem rezdült a telefonom. Nem voltam képes rá, hogy megnézzem, mi történt, de nagyon idegesített, hogy folyamatosan zümmög a fejemnél, ezért leraktam az ágyamról, és pihentem tovább. 

Felébredéskor az első, amit láttam, az a fal volt. Terveimben szerepelt, hogy visszaalszom, de ennek megvalósításában megakadályozott egy hang. Ami épp egy elég érdekes matek egyenletet mormolt. Pislognom kellett párat, mire rájöttem, hogy ez bizony nem valami fura lázálom, hanem a valóság.
A mély, ismerős hang már egy másik példával foglalkozott, az új számok motyogásából ítélve. A szememet dörgölve fordultam meg, így elém tárult a látvány, ahogy Alex épp félig felhúzott térddel, lábai között egy matek könyvvel és füzettel görnyed, és szemöldökeit erősen ráncolva próbálja megoldani a feladatot. Nem szólaltam meg, nem akartam megzavarni az igazán lerajzolni való pillanatot, de mintha csak érezte volna, hogy bámulom, rám nézett. 

- Á, végre felébredtél! - egyenesedett ki gyorsan. - Már azt hittem, végig alszod a napot, és észre se veszed, hogy voltam itt. - pakolta össze a tolltartója tartalmát. 

- Bocsi. - nyüszögtem erőtlenül, mire egy pillanatra összeráncolta homlokát. 

- Ou. Nem hittem, hogy ilyen rossz a helyzet. - nézett körbe egy kicsit, így jól szemügyre vehette a szétszórt zsebkendőket. Csak morrantam egyet nem valami nőiesen, de nem érdekelt. Ekkor kopogást hallottunk, mire mindketten az ajtóm felé fordultunk. Anya dugta be rajta a fejét, és mikor meglátta, hogy fent vagyok, elindult felém. 

- Bocsi, hogy így betörök, csak rád akartam nézni, hogy vagy. - közölte látogatása okát. Bólintottam kicsit, de belefájdult a fejem, ezért azonnal össze is szorítottam a szemeim.