Stitches - Varratok

Prologue

 Ott álltam, ünneplőben, hátamon a táskámmal, ami hiába csak egy tolltartót, egy jegyzetfüzetet és a telefonomat tárolta magában, mégis olyan súllyal nehezedett a vállamra, mintha minimum egy mázsa lenne. Az első nap a gimiben. Az első nap a gimiben úgy, hogy mindenki utál, mindenkit utálok, és mindenkinek megvan már a véleménye rólam. Bocsánat, a többségnek. Persze úgy ítélkeznek felettem, hogy nem is ismernek, de ez ugyebár részletkérdés.

Szóval úgy álldogáltam az ajtóban, mint egy rakás szerencsétlenség, ezért erőt vettem magamon, és átléptem a tanterem küszöbét. Szememmel azonnal kiszúrtam egy üres padot hátul, és csak azt az egy pontot bámulva elfoglaltam a helyemet. Teljesen egyedül ültem, aminek kimondottan örültem. Ez volt az egyetlen jó dolog a napomban.
Nem törődve azzal, hogy bámulnak-e vagy épp észre se vettek, elővettem az egész táskám tartalmát, és elfoglaltam magam. Igyekeztem nem odafigyelni a körülöttem tevékenykedő diákokra, akiktől legbelül úgy rettegtem, akár ember a póktól. Nem volt ez mindig így.
Egy időben még én is közéjük tartoztam, legalábbis elhittem ezt a szép kis mesét. Aztán megváltoztak a dolgok.

Kis idő múlva egy alak jelent meg mellettem, megzavarva egyébként sem nyugodalmas elmélkedésem, majd fél másodperccel később meghallottam a hangját is.
- Bocs, ideülhetek? - kérdezte Áron szenvtelen hangvétellel. Tudtam, ki ő. 8 évig osztálytársak voltunk, mindketten maradtunk a helyi gimiben. Ismertük egymást, már ha ismeretségnek lehet nevezni nyolc év kesernyés emlékeit.
Nagy levegőt véve felpillantottam rá, mire szabadkozni kezdett:
- Csak itt van üres hely.

Pont olyan volt, mint a többiek. Gyűlölt engem. És talán kicsit tartott is tőlem.
Megvontam a vállam, jelezve, nincs mit tenni, úgyhogy lecuccolt mellém és kisietett a teremből. Nem kérdezte meg, hogy telt a nyaram, vagy mi újság velem, csak lelépett. Nem csodálkoztam rajta. Senki sem akart velem beszélgetni, én pedig már nem is törtem magam érte. Belefáradtam ebbe az elmúlt években. Csak túl akartam élni a napot. A hetet. A hónapot. Az évet. De ne szaladjunk ennyire előre.
Szóval mindössze próbáltam túlélni mindent, ami velem történik.
Hamarosan megszólalt a csengő, ezért feltápászkodtam, és az új osztályfőnökünk vezetésével lementünk az évnyitóra. Miután ez megtörtént, átvészeltük az első osztályfőnöki órát, amit természetesen beszélgetéssel töltöttünk. Mármint, beszélgetéssel töltöttek a többiek, merthogy rám nem igazán voltak kíváncsiak, csak a formalitás kedvéért érdeklődött nálam is a tanárnő. Elmondtam, amit muszáj volt, és igyekeztem nem figyelni a többiekre. Ki akartam zárni mindenkit. A vizslató tekinteteiket, a gúnyos mosolyaikat és az idegesítő fintoraikat. Még mindig emlékeztem, mit tettek velem. A memóriámba égett, hiába nem mutattam, és ők hiába nem tudtak róla.

Szünetben elugrottam reggeliért a suli büféjébe, de mire visszaértem a helyemre, már ült ott valaki. Nem is akárki. Egy ismeretlen srác hanyagul magára dobott nyakkendővel, fekete nadrággal és hófehér inggel. Lehetett volna ugyanolyan is, mint a többiek. Sőt, nem is különbözött sokban tőlük még sötét, kócos tincseivel sem. Egyetlen dologban volt más; feltette a lábát a padomra. Az enyémre.

Valószínűleg észlelhető volt rajtam a hirtelen rám törő indulat, ugyanis mikor meglátta, hogy közeledem, rám emelte kék szemeit és már-már kritikusan méregetve várta érkezésem. Eleget is tettem várakozásának, de elhatároztam, hogy nem csinálok balhét. Az első napomon nem. Bár az elmúlt órák szorongásának köszönhetően ingerlékenyebb voltam, mint máskor, mégis tartani kívántam magam előző elképzelésemhez.

Úgy tűnt, a fiúnak nincsenek efféle gondolatai. Kihívóan nézett rám, miközben Áron beszélt hozzá, én pedig megálltam a pad mellett.
- Bocsi, odaengednél? Szeretnék leülni. - kértem magamhoz képest kedvesen, mire gúnyosan elmosolyodott.
- Nem. - mondta ki egyszavas válaszát. Szemöldököm kissé meghökkent felvonásával jeleztem meglepettségem. Szóval nem. Azt hiszem, valamiért másra számítottam. Egy mély levegővételt követően újra belekezdtem, ezúttal kicsit erőteljesebben.
- Engedj oda. Légyszi. - az utolsó szót úgy kellett kipréselnem magamból, alig jött a számra, de nem akartam bunkó lenni, ezzel igazat adva mások feltételezéseinek.
- Nem. - ismételte önmagát érzelemmentesen. Kezdtem egyre inkább ideges lenni. Nem elég, hogy első gimis nap, senki nem szól hozzám, utálom az egész univerzumot, még ez is felidegesít. Mi mást várhattam volna?!
- Figyelj, le akarok ülni a saját helyemre, szóval vedd le a lábaid az asztalomról, és vonszold arrébb a feneked! - mosolyogtam rá erőltetetten. A gyomrom kellemetlenül szorult össze a torkommal egyetemben, ahogy igyekeztem elfojtani az összes rám törő frusztráltságot. Csak remélni mertem, hogy ez a mondat megteszi a hatását, de sajnos - mint mindig - most is csalódnom kellett. Ugyanis a fiú szó szerint kiröhögött. Nem kuncogott, nem nevetgélt, még csak nem is hahotázott; horkantva felröhögött. Hangjában volt valami gunyorosság, ami nem hagyott nyugodni.
Áron már érezte a köztünk lévő feszültséget, így barna szemeivel idegesen nézett a mellette ülőre. Senki sem akart feltűnést kelteni, de ezzel már elkéstünk. Az osztályban tartózkodók mind viaskodó hármasunkat figyelték.
- Kislány, miattad nem fogok fáradni. Ha nem tetszik valami, kereshetsz másik széket is. - villantotta meg fogait egy fellengzős vigyor kíséretében az ismeretlen, mire nagyot kellett lélegeznem, hogy ne üvöltsem le a fejét. Vagy ne sírjam el magam. Labilis lelkiállapotomat elnézve az utóbbi hamarabb történt volna meg.
- Alex, hagyd már! Menjünk ki! - pillantott reménykedve a srácra padtársam, eljátszva a békítő szerepét. A fiú, vagyis - mint kiderült - Alex le sem vette rólam tekintetét, végig grimaszolva méregetett, én pedig szerettem volna elsüllyedni a padló alá vagy talán még néhány lábbal lentebb. Megforgatta kék szemeit, mire akaratlanul is lesütöttem sajátjaim, majd felállt, és elindult a folyosóra Áronnal a nyomában. Nem mertem végignézni kivonulásukat, inkább nagyot nyelve leültem a székemre, és próbáltam nem odafigyelni a többiek bámulására.
Merthogy bámultak. Természetesen az egész jelenetnek szem- és fültanúi lehettek, így most várták a következő lépésemet. Vajon kiabálni fogok? Vagy bőgni? Úgy tűnt, ők éppen ezt találgatják magukban. De egyiket sem tettem, csak ültem és néztem a kajámra, amit ezek után már nem volt kedvem megenni, főleg, hogy úgy meredtek rám, mintha bármelyik percben ráboríthatnám valakire az asztalt. Félreértés ne essék, én igazából nem vagyok ilyen. Csak ők azt hitték, ilyen vagyok. Nem ismertek, és nem is akartam már, hogy megismerjenek. Volt ezelőtt abból is bajom, méghozzá nem kevés.
Ezek után szerencsésnek éreztem magam, hogy további incidensek nélkül átvészeltem a napot. Nem szólt hozzám senki, és én sem szóltam senkihez. A lányok sugdolóztak rólam, a fiúk hallgatták őket, én meg vártam, hogy abbahagyják. Még Áron sem szólt hozzám, bár nem is vártam, hiába a padtársam.
Miután hazaértem, hálát adtam az égnek, amiért bekapcsolhattam a kedvenc dalom, és lenyugodhattam. Nem vártam meg este, míg anya hazaér, vagy hogy a nővérem kikérdezzen az első napomról. Behúzódtam a szobámba, elpakoltam másnapra, aztán az esti rutin után aludni próbáltam. Inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Mondanám, hogy másnap újult erővel mentem iskolába, de hazudnék. Ugyanúgy telt a nap, mint az előző, annyi kivétellel, hogy szerencsére nem kellett Alexszel újra összeszólalkoznom.
A következő napokban kerültem, ami elég nehéz volt, tekintve, hogy Áronnal láthatóan kifejezetten jóban voltak, és mivel ő a padtársam, így az a bizonyos srác sok időt töltött az osztályunkban. Ahogy a padunknál is. De mintha csak valami íratlan, megbeszélés nélküli alku lenne köztünk, kölcsönösen ignoráltuk egymást. Mikor meglátta, hogy közeledem, elment a helyemről, én pedig igyekeztem minél kevesebbet a négy méteres körzetükön belül tartózkodni. Emellett az esetek többségében pillantásra sem méltattuk egymást. Bár néha mintha bűntudatosan nézett volna rám, ezt a gondolatot mégis gyorsan elvetettem, mert egyáltalán nem törte magát, hogy bocsánatot kérjen a pár nappal korábbi viselkedéséért, én pedig nem is akartam, hogy megtegye. Így volt a legjobb.
Szünetekben firkálgattam a jegyzetfüzetembe vagy jobb híján telefonoztam, órán pedig igyekeztem odafigyelni, szóval átlagosan teltek a napjaim. Sajnos ez az állapot sem bizonyulhatott állandónak.
Talán a Sorsnak köszönhetem, ami ezután történt; talán az Életnek. De bármi is szólt közbe, erősen megnehezített mindent.