Stitches - Varratok

Chapter 11

Megilletődve néztem körbe a teremben, ahol csak a négy fiúból álló kis csapat tartózkodott. Alex reakciója megfizethetetlen volt. Tekintetem még el sem ért arcáig, már hallottam őszinte, hangos nevetését, de mikor végre sikerült ránéznem, láttam, ahogy kezébe temeti arcát, hátha így kevésbé lesz kínos. Tévedett, nekem így is épp eléggé kínos volt, mivel fogalmam sem volt, hogyan vehetném ezt a felkiáltást. Pozitív vagy negatív értelemben mondhatta?
A többi srác nevét még mindig nem tudtam, de az, hogy nevetni kezdtek mindannyian, engem is mosolygásra késztetett. Bár azért megfordult a fejemben, hogy mi van, ha épp kiröhögnek...

- Öhm... Miről is van szó? - értetlenkedtem, igyekezvén lazának mutatni magam. Reméltem, hogy összekevernek valakivel.

- Nehogy azt gondold, hogy elhisszük, hogy elfelejtetted! - röhögött tovább az előző ismeretlen. - Higgy nekem, kislány, azóta a rajongóid vagyunk! - húzott oda magához egy színpadias karnyújtás kíséretében, majd átvetette végtagját a vállamon, mintha mi sem lenne természetesebb. Erőltetetten mosolyogtam tovább, de közben úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Félreértés ne essék, nem volt szagos a srác, csupán az érintés annyira meglepett és megijesztett, hogy menekülnöm kellett. Végül megköszörültem a torkom, és megszólaltam, miközben próbáltam nem figyelembe venni az idegen kart a vállam körül.

- Először is: a nevem Barbi, nem pedig kislány. - kezdtem halkan, tétovázva. - Másodszor pedig... ez eléggé abszurd. Mármint a "rajongó" kifejezés. - rajzoltam a levegőbe macskakörmöket. Éreztem, hogy mindenki engem figyel, a meglepetés viszont akkor jött igazán, mikor találkozott tekintetem a kék szempárral. Gazdája arckifejezése egy eddig ismeretlen érzést tükrözött. Felvont szemöldökkel nézett rám, már-már vádlón. Mintha azt kérdezte volna: Na mi az, őt nem lököd el?
Nagyot nyeltem, míg a többiek nevetgéltek válaszomon, majd egy nem túl feltűnő mozdulattal felemeltem a rám nehezedő végtagot, és kibújtam alóla.

- Dehogyis abszurd! Te vagy az első nőnemű, aki visszabeszélt ennek a pöcsfejnek, nem pedig elalélt tőle. Imádunk! - nevetett még mindig az újonnan megismert személy. Hát, úgy tűnik a fiúknál az igaz barátság "baromarcú" és "pöcsfej" megnevezéssel kezdődik.
Meglepve néztem rá, nem igazán értve, mire akar ezzel kilyukadni.

- Bezony. - helyeselt egy másik. - Attól a naptól fogva hű bálványozóid vagyunk! - dramatizálta túl a helyzetet, mire mindannyian felnevettünk. Alex némán, vagy épp nevetve tűrte, ahogy szívják a vérét, többször megdörzsölve arcát, hogy talán arra tudja fogni pirulását. Egészen aranyos volt.

- És ettől a naptól fogva pedig hivatalosan is te vagy a kedvenc csajom, akit idehozott. - szólalt meg komolyan az első srác, mégis jókedv csillogott a szemeiben. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira lehetetlennek tűnt ez a helyzet. Nem igazán voltam benne az iskola pletykafolyamában, így még akkor sem hallhattam volna Alex kalandjairól, ha azok léteztek. Most viszont eléggé úgy tűnt, hogy ezek a bizonyos kalandok nagyon is léteznek.
Mielőtt még felocsúdhattam volna, a fiú újra átölelte a vállam, és felém fordította arcát. - Egyébként Bennek hívnak. - mutatkozott be egy valószínűleg csábosnak szánt pillantással, aztán felderült tekintete. - Nem tudom, észrevetted-e, de... - kezdte, majd megköszörülte a torkát. - Ben. - hangsúlyozta az első betűt, már amennyire ez lehetséges, magára mutatva. - És Barbi. - pillantott rám, nevem kezdőbetűjét is kihangsúlyozva. - Látod, tökre összeillünk. A neveink is összecsengnek. A 2B! - szívatott a Benként bemutatkozó, miközben megint lelöktem magamról karját, most már nevetve.

- Aha, és te észrevetted már, hogy a "2B" egy ceruza típus? - vágtam vissza kissé cinikusan, mire az egész kis csoport felnevetett.

- Ohó, ha tudnád, milyen ce... - kezdte perverzen mondatát, de nem tudta befejezni.