Nélküled nem megy!

Nélküled nem megy! 2.rész

Mikor megláttam a házunkat megkönnyebbültem. Végre..itthon. A kulcsomat előhalásztam a zsebemből aztán a házba érve köszöntem Cucumbernek,  a macskámnak. Olyan cuki, hogy hallgat a nevére. Az apró hófehér szőrcsomó nyávogással jelezte, hogy enni kíván. Előtte viszont meg felvánszorogtam a lépcsőn az emeleti fürdőszobába, hogy vizes gönceimet levetve egy forró fürdőt vehessek. A hajam megmosása után, a szobámig is eltámolyogtam valahogy, körülbelül háromszor tüsszentettem mióta a lakásban vagyok. Kell nekem rohangálni, mikor szakad az eső. Esteledett. 8 óra körül járhatott már az idő, és szegény Cucumber még mindig kitartóan feküdt a tálkája előtt, hogy adjak neki vacsorát. Szóval gyorsan megetettem, és leültem egy kávé, és a falatozó macskám társaságában a teljes fényárban úszó konyhába. Hmm...Hogy is hívták? Valamilyen kook... Jungkook. Igen. Megfogta a kezem. Én pedig hagytam. Utálom ha olyankor érnek hozzám, mikor arra az estére gondolok. Mikor újra élem a történteket. Nem tudom elviselni. 5 éve próbálkoztak a nagyszüleim minden félével. Semmi nem jött be. Éjszakánként ugyan úgy rémálmaim vannak és mindig ugyanazt álmodom. A vége pedig mindig ugyanaz. Holdkóros sikolyokkal teli ébredés. Nagyiék már fel sem jönnek hozzám. Én mondtam nekik, hogy ne tegyék. Nem tudom elviselni senki társaságát olyankor. És ma...ma mégis elviseltem Jungkookét. Fogalmam sincs mi van abban a fiúban. Rohadtul idegesítő az tény. És nagyképű. De mégis megfogta a kezem, én pedig.. nem is tudom. Mintha megnyugodtam volna. Mintha megnyugtatott volna a jelenléte. Mikor becsuktam a szemem nem jelent meg előttem a jól megszokott kép, ami minden éjjel újra és újra megjelenik. Nem feküdtem képzeletben újra abban az ágyban, ahol 5 évvel ezelőtt. Ahova édesanyám benyitott. Ahol azt mondta nekem maradjak csendbe és másszak a szekrénybe. Abba a szekrénybe, ami abban a házban van. Abban ahol utoljára láttam élve a szüleimet. 

Bumm! Ajtókopogtatás. Halálra váltan álltam fél és teljesen falfehér arccal kisebb hányingerrel küszködve, sétáltam oda az ajtóhoz. Egy pillanat. Egy pillanatot haboztam, aztán kinyitottam az ajtót, mit sem törődve azzal, hogy akár egy sorozat gyilkos is állhatna odakint. Bár csak egy sorozat gyilkos állt volna odakint. De nem volt ekkora szerencsém. Isten tényleg büntetni akar. Az ajtóban, este 8 után, a szomszéd asszony áll. Körülbelül 100 évesnek néz ki, és rohadt ijesztő. És rohadt mogorva. Ez nem az én napom. Lássuk csak: Szar ajtó, Jungkook, vihar, tüsszögés, szomszéd asszony. Mi jöhet még?  

- Csókolom, hogy tetszik lenni? -kérdeztem kedves mosolyt erőltetve az arcomra, és úgy tenni, mintha tényleg érdekelni mi van ezzel a banyával. Utál engem. A nagyszüleimet szereti, legalábbis ők mindig beszélgetnek, bezzeg ha hozzám szól akkor azok a szavak csöpögnek az undortól. Mert szerinte én tánccal és énekléssel szerzem meg a kenyerem míg ő egész életében dolgozott a megélhetésért. Szerinte ez nem igazságos és ezért gyűlöl. Hát mit ne mondjak. AZ érzés kölcsönös. 

- Téged keresnek! -morogta aztán a kezembe nyomta a telefonját és távozott. Még vissza fordult amíg én kerek szemekkel bámultam utána. - Ha végeztél a telefonon keresztüli szerelmeskedéssel kérem visszaszolgáltatni a készülékemet. - azzal távozott a sövényen keresztül. Nem viccelek. Komolyan a kerítés mentén ültetett sövény levelei között tűnt el. Még mindig az ajtóban állva néztem a kezemben lévő kis fémtárgyat. 

- Szerelmeskedéssel? -kérdeztem halkan, aztán a fülemhez emeltem a telefont. - Itt Park Choa. 

- Szia szép lány. - köszönt vidáman- elhoztam a telefonod a Big Hitből. - teljesen sokkos állapotban léptem, vagy is inkább szinte estem át az ajtón, becsapva magam után azt és ma már második alkalommal kívántam, hogy bárcsak tényleg egy sorozat gyilkosnak nyitottam volna ajtót 3 perccel ezelőtt.