Apró mosoly (BTS ff)~BEFEJEZETT

2. 장

Ezt az egész hónapot velem töltötték a barátaim, ami baromira jólesett. Kinek ne esne jól, ha a barátai kihasználják az utolsó perceket is az éppen készülődő barátjával? 

A mai nap volt az utolsó, így az utolsó óránkon (ami nem mellesleg ofő volt) elmondott néhány dolgot a tanár.
Bevallom őszintén, a végén nem nagyon figyeltem. Elfoglaltak a gondolataim. Igazán nehezen eszméltem fel a sok gondolatból. Igazából drága tanárnőnk hangja volt az.

- Rendben gyerekek, - szipogott a tanárunk. – akkor úgy tűnik, elballagtatok.

Egyébként nálunk már mindent lerendeztünk, csupán volt egy utolsó ilyen sulis napunk, amikor minden diák még egyszer bejön az iskolába. Tudom, furcsa, de ilyen iskola voltunk.

- Szeretjük, tanárnő! – kiáltottunk fel valamennyien. A tanárnő elsírta erre magát, majd széttárta karjait. Mindenki odasietett egy hatalmas ölelésre.

Nagyon jó diákok voltunk, de komolyan. Néha rosszak voltunk, de szerethetők.

- May, akkor menjünk együtt haza! – szólt Josh.

- Oké. – mosolyogtam rá. – végül is ez volt az utolsó napunk. – sóhajtottam fel, mire értetlen fejet vágott.

- Miről beszélsz? Holnap még jövünk egy napot! – szólt. Csodálkozva figyeltem rá.

- Hogy mi? De ma van június 15. – néztem a telefonomon lévő naptárra.

- Nem figyelsz? Ejnye! A tanárnő mondta, hogy holnap még egy búcsútalálkozás így az osztály.

- De már volt osztálykirándulásunk.

- Nem, ez úgymond végső osztálybuli. Szépen kell öltözni... - kezdte, majd fejét fogva nevetett. – tényleg nem figyeltél.

- Jól van, na! Tehetek én róla, hogy nem megy ki a fejemből a költözés? – hajtottam le a fejem, mire magához ölelt. Egy kis idő után visszaöleltem.

- Hánykor kell jönni? – motyogtam végül a vállába.

- Délután kettő. Egészen hatig leszünk itt.

- Értem. – öleltem magamhoz kicsit szorosabban, majd elengedtem. – Irány haza!

- Irány. – mosolygott, majd belé karoltam, hogy hangulatosabb legyen és elindultunk. Míg a legtöbb diák arra vágyik, hogy végre végezzen a sulival, nekem boldogság töltötte el a szívem, hogy holnap is be kell jönni. Hiszen holnapután már indulunk...

- Egyébként meg kell, hogy ígérj nekem valamit... - mondta, miközben sétálgattunk hazafele.

- Igen? – néztem rá, ám ő nem nézett rám. Arca komoly volt, amitől én is komolyra váltottam.

- Élvezd. Attól, mert mi nem vagyunk ott, élvezd. Szerezz ott barátokat, de ne felejts el minket. – mondta.

- Én... - kezdtem, de közbevágott.

- Szeretném, hogy jól érezd magad, hogy mindenképp boldog legyél. Bárhova mész, add magad és mindenki veled akar majd barátkozni. – mondta. Köpni-nyelni nem tudtam. Most arról beszél, hogy lépjek rajtuk túl?

Soha nem voltam ennél boldogabb. Hogy nem szomorúsággal válunk el. Hogy mind a ketten tudjuk, hogy az elváláskor biztos, hogy minimum én sírni fogok, de bíztat a boldogságra és a legjobbat akarja nekem. Ez... igaz barátság. Nincs kérdés, ezt nem lehet megcáfolni.

Ekkor megállítottam és megöleltem. Ez az ölelés nem olyan volt, mint a többi. Ebbe mindent beleadtam. A szeretetemet, a fájdalmamat, a boldogságomat és a barátságomat.