A rejtélyes fekete

1. Fejezet

Sírtam. Már megint...
Meguntam már, hogy mindenki azzal jön, kezdjem elölről...
De hogyan? Ebbe belegondoltak? Ez nekem a legnehezebb.
Hiszen pár éve minden napom úgy kezdődött, hogy felpattantam egy lóra, és a megszokott útvonalakon elindultam a reggeli sétára.
De mióta AZ megtörtént, amiről nem beszélünk, csak ezzel jönnek...
Hogy ez véletlen volt, hogy nincs miért félnem, bla bla bla.
Nem is gondolják, mennyire hiányzik nekem az, hogy szőrén üljek a lovon, hogy napsütésben lovagoljak a térdig érő fűben...
Nem is tudják, hogy nekem ez milyen fontos volt. Hogy mennyire bíztam a lovakban. És hogy csalódnom kellett. Minden értelmet vesztett számomra. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténhet. Pont velem. De megtörtént.
Idegesen töröltem le a könnyeimet. A szobámban ültem, a falnak dőlve, a hideg padlón. Újabban ez az a hely, amit a legtöbbször meglátogatok. Pontosabban két éve szinte minden nap. Amikor meg nem, akkor a suliban ülök és szerencsétleneket korrepetálok matekból. Mert a lovaglás után csak az ment jól.
A szüleim két éve csak azt tudják, hogy van egy lányuk, de inkább csak mint egy árnyékot, úgy látnak engem a farmon, amin élünk.
A bátyám pedig nem sokszor találkozik velem. Mikor hazajön az egyetemről, én akkor is a szobámban gubbasztok, csak enni megyek le a szentélyemből.
A mai is egy ilyen nap volt: a bátyámat vártuk haza, vagyis várták a szüleim. Nekem olyan mindegy volt...