A rejtélyes fekete

9. fejezet

Jó, talán kicsit tényleg durva dolog volt, hogy két hétig nem jártam be a kórházba, nem beszéltem Ashleyvel, senkivel sem, csak anyuékkal meg Scottal. Aki Pamelával feltűnően jól megvan, Pamela folyton nálunk lóg.
Mivel hétvége volt, délig aludtam, és úgy terveztem, hogy egész nap pizsamában fogok nyálas sorozatokat nézni, nutellát és popcornt zabálni, és az egészet úgy képzeltem el, hogy elsírom magam a sorozaton, eszem a popcornt, és a taknyom összefolyik a popcornal meg a könnyeimmel. Haha, bárcsak így lett volna.
De ehelyett, tíz perccel azután, hogy felébredtem, bekanyarodott egy kocsi a házunk udvarára, és a szüleim izgatottan rohantak ki a ház elé.
A teraszon ültem, és felvont szemöldökkel szemléltem a terepet.
A sötét kocsiból egy hosszú göndör hajú, 40-es éveiben járó nő szállt ki- Kaylee Brinkley, farmunk könyvelőnője. Az anyósülésről meg kiszállt Jordan Brinkley, bekötött fejjel. Ennyi elég volt: fogtam a matekfüzetemet, és behúzódtam a szobámba. De nem kerülhettem el a sorsot, pár perc múlva anyu benyitott a szobámba, és közölte, hogy mivel Jordan anyukája egy időre elutazik, ezért addig a fiú a testvéremmel együtt fog lakni Scott szobájában.
Annyira sok minden kavargott  fejemben.
-Heather, tudd, hogy Jordan még mindig rosszul van, akármikor elájulhat, vagy bármi...
Nem jártam be Jordanhez, nem tudom, mi van vele. Ezért tuti haragszik. De ő nem tudja, hogy tudom, hogy mit mondott a Brezzee-ben. Ezért még én haragszom. De mi van akkor, ha nem haragszik, és akkor még beszélgetni akarhat velem, vagy kitudja...
Feszülten vártam a szobámban, hogy mi lesz. Aztán egyszer csak pár perc múlva - amik nekem óráknak tűntek -  halkan kopogtattak a szobám ajtaján. Csak mondtam, hogy szabad, mire az ajtóban felbukkant Jordan. Elkapott a bűntudat, mikor megláttam a kötést a fején, és legszívesebben odarohantam volna hozza, hogy megkérdezzem, jól van-e, de közben eszembe jutott, hogy baromira haragszom rá. Közömbös arcot vágtam, és nem néztem a szemébe. Ő leült a babzsákomra, és várakozóan nézett rám. De mivel az én arcom nem árult el semmit, hatalmas sóhajjal megszólalt.
-Hiányzott, hogy begyere a kórházba-panaszkodott, és az ölébe engedett kezével babrált.
Mivel nem válaszoltam, folytatta.
-Annyira vártam, hogy gyere. J.R. azt mondta, hogy haragszol rám.
Továbbra is semmi. Csak bámultam a falat. A tekintetét perzselően éreztem az arcomon, és legszívesebben kifakadtam volna, hogy szemét állat, de inkább húztam az idegeit.
-Heather... A kórházban minden olyan rossz volt nélküled. Hiányoztál... Nagyon. Tudod, nagyon fontos vagy nekem... Te vagy a legfontosabb.
A szemébe kiabálhattam volna, hogy hazugság. Minden egy hatalmas hazugság. De nem tettem. Egy magányos könnycsepp folyt végig az arcomon. Legalább az eredeti tervek egy pontját betartottam.