A rejtélyes fekete

17. fejezet

Logan borzasztó erőszakossága ellenére a lovakat itthagyta. Még mindig nem értem, miért, ha annyira védte őket. Anyu szerint azért, mert nem volt mit kezdenie vele, és szerette volna, ha van amivel zsaroljon minket. Mármint hogy ingyen lovakat kaptunk tőle.
Szóval a szüleim úgy döntöttek, hogy megveszik a három lovat.
Én örültem volna neki, mert megkedveltem a csikót, és arra gondoltam, illene elnevezni valahogy, mert elméletileg nincs neve.
Emellett Jordan kísértetiesen elkerült, és mivel nem volt suli, ez igazán könnyen ment neki. Logan megjelenése utáni napon fülledt meleg volt az idő, és tekintve, hogy semmi dolgom nem volt, elindultam azzal a szándékkal a konyha felé, hogy segíteni fogok anyunak.
Közben azon gondolkodtam, milyen fura, hogy nem szidtak le a "lólopásért", amikor konyha ajtajánál megtorpantam. Bent rólam volt szó, anyu telefonált, és rólam magyarázott. Zakatoló szívvel támaszkodtam a falnak.
-Igen, szeretném, ha már ezen a héten mehetne.
Recsegés.
-Tudom, hogy kevés az időpont, de sürgős.
Na, mi olyan sürgős? Jesszusom, orvoshoz akar vinni?
-Nehéz eset...
Én nehéz eset?! Miről van szó?
-Rendben. Akkor holnap. Viszlát!
Ahogy anyu kinyomta a telefont, én belöktem az ajtót. Úgy tettem, mintha semmit nem hallottam volna. Igazán szórakoztatott anya látványa, mikor meglátott, hiszen eléggé megijedt.
-Heather? - kérdezte zavartan.
-Csak jöttem narancsléért - mutattam fel az üveget, majd töltöttem magamnak kicsit. Anya már a tányérokat törölgette, és az ablakon a kertbe bámult.
Kerülte a pillantásom.
-Anyu... minden oké? - kérdeztem a lehető legnyugottabban.
A hangomra kicsit lehajtotta a fejét, és olyan erősen súrolta a tányért, hogy elfehéredtek az ujjai. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy nekem annyi.
-Figyelj, szívem. Apáddal beszélgettünk rólad. Az állapotodról.
-Nincs semmilyen állapotom - jegyeztem meg szárazan.
-De igen, van. És szeretnénk ha... változna.
Most az én ujjaim fehéredtek el a poharam körül.
-És? Hogyan változzon? - kezdett felmenni bennem a pumpa.
Most nézett csak rám. A tekintete parancsoló volt. Félig már buktam az ügyet, akármi is az.
-Pszihológus - mondta ki, én pedig elejtettem az üvegpoharat, ami szilánkjaira tört a lábam előtt. Az üdítő átszínezte a csizmám orrát. Csak álltam mereven, aztán mikor lenéztem az éles, hegyes szilánkokra, kedvem lett volna felkapni egyet, és magamnak esni.
A baleset után talán nem is a trauma volt a legnagyobb. Hanem a tudat, hogy bármikor elküldhetnek egy pszihológushoz.
Rettegtem ettől, a tudattól, hogy egy ismeretlen ember szeretné megérteni, hogy mit érzek, hogy mi megy bennem végbe. De nem tudhatta meg, akárhogy próbálkozhatott volna, mert nem szívesen beszéltem volna neki a problémáimról.
Anya nekiállt felszedegetni a szilánkokat, rögtön azután, hogy meglátta, hogy nézek le az éles darabokra.
A kínos csendben csak az üveg koccanása hallatszott.
Halkan suhantam ki az ajtón, és kettesével véve a fokokat, felszaladtam a szobámba. A csukott ajtónak dőltem.
Pedig már olyan jó volt minden! Volt kedvem élni. Volt kedvem mosolyogni, nevetni, szaladni, beszélni, énekelni. Élni. És az egész meddig tartott? Egy napig.
Gondterhelten ledobtam magam az ágyra, és a fülesemet felvéve, mást sem akartam, csak elveszni a zenében.
Miközben halkan énekeltem, és cikáztak a gondolataim, a nap éppen besütött az ablakomon. Ez olyan délután kétórát jelenthetett. Csak sóhajtoztam, aztán mikor a lejátszási listám úgy ötödszörre is elölről kezdődött, hagytam a fülhallgatót, és elindultam az ajtóhoz. Lassan nyitottam ki, mintha valami szörnyeteg barlangjába készülnék, és félnék, nehogy felébredjen. Viszont legnagyobb meglepetésemre, mivel a szobámból pont a lépcsőre látok a korláton keresztül, Jordant és a bátyámat pillantottam meg az egyik lovász sráccal, ahogy a lépcsőfokokon kártyáznak.
Mivel nem vettek észre, vontatottan csuktam be az ajtót. Szuper. Őrség áll már majdnem az ajtóm előtt, nehogy megszökjek. Azt se tudtam, hogy reagáljak, de valamiért szívesen hisztiztem volna.
Ha viszont jól viselkedek, nem úgy, mint egy pszihiátriai eset, talán megúszom az egészet. Szóval. Muszáj normálisan viselkednem. Nincs hiszti, nincs üvegtörés, nincs érvágás, kiabálás, ajtócsapkodás.
Átöltöztem, és nagy levegőt véve, mosolyt erőltetve az arcomra, kiléptem a szentélyemből. Ahogy elindultam a lépcső felé, a fiúk felkapták a fejüket, és zavartan néztek egymásra, majd rám. És a vigyori fejemre.
A lépcső tetején megállva, magabiztosan (vagy valami olyasmi) megkérdeztem, hogy elengednének-e. Scott felkapta a kártyapaklit, és a falhoz húzták magukat, úgyhogy én levonultam. Már csak a bálkirálynős korona kellett volna a fejemre, de tényleg. Csak nem illett volna a lovaglóruhához. Merthogy abban voltam.
Tudtam, hogy abban a pillanatban, ahogy kilépek az bejárati ajtón, utánam fognak jönni. Borzasztó feltűnően csinálták, nem is értem, ki kérte meg erre őket. Valószínűleg apu.
Mosolyogva baktattam az istálló felé, és mikor beléptem, megcsapott a lovak illata. Prüszkölés, nyerítés, toporgás fogadott, én pedig a helyiség végében lévő apró szobához indultam, ahol szokás szerint fiatal lovászok röhögtek mindenfélén.
-Szasz' Heather - köszöntött Andy, a "mexikói". - Rég láttunk errefelé, papírokat hoztál?
Megráztam a fejem.
-Lovagolni jöttem - jelentettem ki. Ahogy elmondtam a célom, kellemes melegség járt át. Olyan volt, mintha felszabadultam volna, mintha újra kimondhatnám ezt az egészet anélkül, hogy összeugorjon a gyomrom és könnyek gyűljenek a szemembe.
Andy elismerően bólintott, én pedig a terem sarkában lévő sámli felé indultam, ahol Hayley ült, és éppen egy kantárat szerelt(?).
-Hayley - szólítottam meg, mire a cowboykalapos öreg vidáman nézett fel rám. Nyilván hallott az előbb. - Segítenél?

Persze, ahogy kiléptünk a kellő felszerelésekkel, az ajtóban Scott és Jordan várt, akikúgy csináltak, mintha nem miattam lennének itt. Egy szénabáláról beszéltek, és áá nem, kicsit se néztek ki hülyén.
-Na, melyiken szeretnél lovagolni, Heather? - kérdezte Hayley szelíden, mire a bátyám olyan köhögőrohamot kapott, hogy majd megfulladt. Amúgy én is, csak én a visszatartott nevetéstől.
-Szerintem Dróton - mutattam a fekete tanuló-ló boxa felé. Közben Hayley a még mindig köhögő bátyámra pillantott.
-Scott, fiam, minden rendben? - vonta össze a szemöldökét. Ahogy én is visszafordultam, találkozott a tekintetem Jordanéval. Hamarabb elkapta a fejét, mint vártam.
Ahogy kivezettük Drótot az istálló elé, elfogott a félelem, ami ugye, várható volt. Tudtam, hogy kell felülni rá, hogy kell ülni rajta, tudtam mindent. Mégis, rémképek villantak fel a szemem előtt arról, hogy le fog dobni. Hogy zuhanok, és mindenki kiabál. Ahogy elaltatják Patry Rice-t, és ahogy elaltatják bennem a bizalmat a lovak felé. Viszont ha nem próbálom meg, soha nem tudom meg, milyen lett volna, ha túllépek.
Hayley kérdőn rámnézett, én pedig bólintottam. A szemem sarkából láttam az istálló ajtajában megjelenő két fiút, és az aggodalmat az arcukon.
Aztán a lábamat betettem a kengyelbe, és onnan nem volt megállás.
Hayley fogta Drót kantárját, én a nyerget, és mikor felhúztam magam, és biztosan ültem, az öreg lovász lassan vezetni kezdte Drótot a hátsó kert felé. Nem tudom, hogyan, de ott épp anyu tréningelt, és ahogy meglátott, olyan hirtelen fordult meg, hogy kiborultak a felszerelései a kezéből. Mosolyogva lehunytam a szemem. Ott ültem a hátán a lónak. Két év után először. Lassan léptettünk, én néha a hegyeket figyeltem. Egy másodpercre a sziklákon magasodó fenyők között megláttam valami feketét, ami szélsebesen vágtatott. Az én feketém volt, azóta, hogy megláttam.
Ahogy vége volt a sétalovaglásnak, és Hayley lesegített a lóról, már igazán örültem a talajnak a lábam alatt.
-Heather...! - szaladt felém Scott Jordanék háza felől. - Ez... Ez mi volt?
Megvontam a vállam.
-Lovagoltam egyet. Talán baj?
-Nem baj - sziszegte Scott dühösen - csak tekintve, hogy leestél arról a hülye lóról tavaly, talán meg kellett volna kérdezned valakit.
Megszeppentem Scott hirtelen kiakadásán.
-Ja, bocs, hogy nem futottam rögtön hozzád. Most, hogy itthon vagy. Tényleg, mit is keresel itt? Úgy tudtam, a barátnőddel maradsz, ahogy az elmúlt elég hosszú időben is tetted. Ha megkérdezek valakit, neked akkor sem kell tudnod róla.
Csak feltört belőlem az indulatosság. Na, ez igen, Heather! Ennyit a nyugodtságról és a balhé elkerüléséről.
-Viselkedj, Heather! - szólt rám figyelmeztetően.
-Máskor is engedély nélkül lovagoltam - vontam meg a vállam újra. - De ha neked úgy jó, legközelebb megkérdezlek. -
Egy frászt. Mosolyogva próbáltam leplezni, hogy mennyire nem érdekel az aggodalmassága. Gyanakodva összevonta a szemöldökét, talán kereste az iróniát; nem tudom. 
- És Scott! - fordultam utána. - Nem kell testőrség. Nem fogok megszökni. Ígérem.