A rejtélyes fekete

10. fejezet

-Heather... Kérlek, ne sírj. -Közelebb húzódott, és megfogta az arcomat, mire szomorúan megráztam magam. A keze visszahullott az ölébe, és lehajtotta a fejét.
-Elmondták - Csak ennyit mondott, de értettem, miről van szó. Nem válaszoltam, csak behunytam a szemem, halkan felzokogtam, és kitámasztottam a fejem a kezemmel.
A falat bámultam. Nem akartam ránézni, azt éreztem, hogy mindjárt szétszakadok. A szívem darabjaira hullott, és elárultnak éreztem magam. El akartam tűnni innen, a hegyekbe akartam menni, a Mossville-i sziklákra, valahova, ahol láthatom a vadlovakat. Valahova, ahol érezhetem a szabadság szelét, valahova, ahol igazán önmagam lehetek. Csak a lovak tudnak segíteni, senki más.
-Menj el... Kérlek - szóltam Jordannek halkan, még mindig a falat bámulva. Szó nélkül felállt, majd csukódott az ajtó, és egyedül maradtam.

Este 10 óra körül lehetett, amikor úgy döntöttem, ideje beizzítani a tervemet. A szüleim és Kaylee lent a nappaliban borozgattak, Scotték meg Scott pár haverjával az udvaron lébecoltak, ki tudja, mit csináltak, de néha olyan hangosan röhögtek, hogy felhallatszott az emeletre.
A tervem a következő volt: lesurranok a lépcsőn, ami a konyhába vezet, és innen el kell jutnom a hátsó ajtóig, ami a konyha tulsó felében van. Innen már csak annyi a dolgom, hogy megkeressem a garázsban a biciklimet, és akkor szabad utat is nyerek, csak Scottékat kell kikerülnöm. Nem bírtam itthon tovább, mert úgy éreztem, elvesztem benne.
A hátizsákomban volt kaja, zseblámpa meg meleg ruhák és a telefonom. A biciklire felkötöttem a sátramat, és 22: 47-kor kikerekeztem a házunk udvaráról. Csak egy valamivel nem számoltam: a két kutyánk utánam jött. Ott loholtak a nyomomban. Úgy döntöttem, hogy a faházamban fogok aludni, ami az erdőben egy fiatal nyárfára épült. Felvittem a kutyákat is, sőt, a biciklit is, hogy ne maradjanak utánam nyomok. A kutyák nem igazán élvezték a magasságot, de végül abbahagyták az ugatást, és hozzám bújtak, úgy aludtak el. Én a hálózsákomba tekeredve még bámultam ki a faház kis ablakán, amit még apu szerelt fel nagy üggyel-bajjal. A faház égy háromszor három méteres helyiség, aminek kis terasza is van. Mindig ide jártam, mikor kislány voltam, lent a fa törzsénél van is egy kis kampó, amihez mindig a lovat kötöttem.
Reggel a nap éppen a szemembe sütött, a kutyák meg nem voltak sehol. Aztán megtaláltam őket, az asztal alatti kis kosárban aludtak. A teraszról jól látszott a farm, de a faház nem látszott, hiszen több fa is takarta. A faház tetején volt egy kis madárleső, ahova felmásztam, és a táskámban tartott távcsővel néztem a házunk felé. Nagy mozdolódást nem láttam, a lovászok céltalanul sétálgattak az udvaron, egyszer csak azonban Jordan jelent meg az udvaron egy ló hátán, aztán anyuék, és határozott ügetésben az erdő felé vették az irányt.
Azonnal el kellett indulnom. Levittem a biciklit meg mindent, és őrült tempóban kerekezni kezdtem a patak mentén, ami egyenesen a hegyoldalon vitt felfele. A kutyákat betettem a bicikli kosarába, hogy nehogy valami bajuk essen, vagy nehogy meglássák anyuékat, mert akkor elárulnak.
A zöld lombok átváltottak sötét tűlevelekre, és beértem a fenyőerdőbe, amit mi csak Feir Forestnek hívunk.
A szél egyre jobban cibálta a ruhámat, és az út egyre járhatatlanabbá vált, hiszen az ösvény lovak számára készült, nem pedig bicikliknek. Amikor felértem a Mossy kilátóra, megpihenhettem egy kicsit. Ez a hely egy tisztás, amit hegyek vesznek körül, még nagyobb sziklafalak. Nem igazán biztonságos, mert a sziklafalakról gyakran hullanak le kövek, de jobb helyet nem találtam. És amúgy is, a vadlovakat minden délben itt mennek fel a hegyre, és csak inni jönnek lennebb.
Még is jelentek, apaloosákat megszégyenítő mintákkal. Mindegyiket ismerem, csak éppen nem neveztem el őket. Az élükön egy gyönyörű deres kanca vágtatott, de most nem arra mentek, amerre szoktak, hanem egy teljesen más útvonalon, úgyhogy felpattantam a biciklire, és követtem őket. De aztán rájöttem, ez nem jó ötlet volt. A vadlovakat pár újkeletű cowboy üldözte, akik azt remélték, minél többet befoghatnak. A lovak pedig a hegygerincre siettek, ami viszont már tényleg nem biciklinek való terep volt. Így hát gyalogosan (és a cowboyok miatt a bokrok mögé bújva) baktattam utánuk, és mivel itt ők is nehezen tudtak haladni, nem maradtam le utánuk. A két kutya sajnos maradt a bicikli kosarában. Egyszer csak kivékonyodott a járat. A falhoz lapulva haladtam felfelé, és rájöttem, hogy valószínűleg az egyik fánál rossz felé fordultam. Mert hogy itt egyáltalán nem tudnak lovak felmenni. Amikor viszont vissza akartam fordulni, és léptem egyet előre, a sziklaperem porozva aláhullott. Nem volt visszaút. Ott ragadtam, és mivel a lyuk akkora volt, mint egy kisebb autó, meg se próbáltam átugrani. Elfogott a pánik. Tovább pedig egy méretes fenyőfa meredezett ki a szikla oldalából, és elzárva azt az utat is, amin egyébként se férnék át.
A falhoz lapultam. A kutyák valahol a biciklim kosarában ugathatták a lovakat. Felfele néztem, valami kapaszkodó, vagy kiszögellés után, de teljesen reménytelen volt.
Hogy lehettem ilyen hülye? Eljöttem idáig gondolkodás nélkül?
A táskámért nyúltam, és amikor éreztem, hogy nincs a hátamon, görcsbe rándult a gyomrom. Az út túloldalán hevert egy bokor ágain.
Észre sem vettem, hogy eltűnt.
Lassan lenéztem a mélységbe. Alattam kanyarodott egy patak, és a fák hegye majdnem felért hozzám. A járatom alatt, talán két méterrel lennebb egy régi földút húzódott, elveszve oldalt a fák takarásában. Annyira bent volt, hogy előre kellett hajolnom, hogy láthassam. És belefeledkezve abba, hogy éppen életveszélyes helyzetben vagyok, elengedtem minden kapaszkodót, hogy láthassam jobban az utat.
Hát, egészen közelről megtapasztalhattam, milyen, amikor arccal a földnek hullottam le, mint egy rongybaba, a számban por és vér íze keveredett, és annyira forgott a világ körülöttem, ha kissé felemeltem a fejem, hogy nyögve visszatettem a porba.
Ekkor elsötétült minden.