A rejtélyes fekete

6. fejezet

Esztelenül rohantam végig a St. Monica folyosóin, pikkeltem a fejüket csóváló nővérekre és orvosokra, csak rohantam, rohantam a 126-os szoba felé.
Az ajtó előtt a folyosón egypár jobb napokat is látott bőrkanapé állt, rajta két összegörnyedt alak: Kerrie és Don, a falnak dőlve, az ajtó mellett pedig J.R. állt, kezében egy McDonalds-os kólával. Mind lehajtott fejjel, reménytelenül meredtek maguk elé, és mikor megérkeztem, szomorúan kapták fel a fejüket. Elsőnek Kerrie állt fel, vékony alakja felém suhant és átölelt. A szemében ott csillogtak a könnyek, nekem pedig összeszorult a szívem.
-Heather... - mondta a vállam fölött - annyira, de annyira sajnálom, hogy nem állítottam meg őket!
-Kerrie, ne okold magad... - simogattam meg a hátát, aztán eltoltam magamtól, hogy láthassam az arcát.
-Mi történt?
Kerrie kézfejével letörölte a könnyeit.
Jaj! Kerrie olyan törékeny volt mindig is, vékony volt, gyenge, mindig Jordanék védték meg. Érzékeny is volt, a többi fiú a suliban folyton piszkálta. Amíg fel nem karolta őt a nagy banda, és nem vált népszerűvé. 
-Elmentünk a Brezzee-be. Minden oké volt, míg Sam valamiért bele nem kötött Jor-ba. Jordan visszavágott, bla bla bla, majd verekedni kezdtek, Sam nekilökte Jordant egy bárszéknek, ami történetesen tömör fémből volt, Jordan beverte a fejét, összeesett, és tódult a fejéből a vér. Hívtuk a mentőket, behozták ide, és itt vártunk egy öt percet, mire kijött egy doktor, és azt mondta, hogy ha Jordan nem esik kómába, fizet nekünk 60 dollárt...-és itt megint elsírta magát. -Aztán azt mondta, hogy agyrázkódása van, lehet, hogy emlékezetkiesése, és pont olyan helyen vágta bele a fejét abba a hülye bárszékbe- erre csapott egyet arra a kis vízautomatára, amiből vizet lehet tölteni - mint amikor a focipályán nekiesett a kispadnak!
Felszisszentem. Jordannek volt már agyrázkódása, mivel focizik, egyszer a Tennessee egyik csapata kicsit agresszívan játszott, az egyik tag a meccs végén, mikor mi nyertünk, nekilökte a kispadnak Jordant, ami akkor nem fából volt. Akkor is hetekig nem tudott felállni, csak nyomta az ágyat...
Jordan Brinkley az életem fontos része.
Hatéves korunk óta ismerjük egymást, tökéletesen otthon érezzük magunkat a másik házában, olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek. Míg Jordan focizik, de ezzel együtt tökéletesen lovagol, én tökéletesen lovagoltam, és ezen kívül semmit sem tudtam rendesen csinálni.
Mikor ledobott Patry Rice a hátáról, öngyilkos akartam lenni. (Jó, csak pár napig, tökmindegy) Jordan mellettem állt. Mindig. Így hát ész nélkül elrohantam otthonról, otthagytam Ashleyt, Taylort, anyut, mindenkit, mert tudtam hogy utánam jönnek majd.
-Bemehetek hozzá?-kérdeztem fojtott hangon, de már nyúltam is a kilincsért, még sem várva a választ.
A szoba üres volt, csak az egyik ágy volt foglalt. Mellette egy doktor és két nővér állt, így nem láttam a fiút. Mikor benyitottam, mind megfordultak, és fürkészően nézték, hogy én mit is keresek ott.
-Kisasszony, ez itt...-kezdte az orvos, de csak arrébb löktem, hogy lássam Jordant. Az orvos a fejét csóválva intett a nővéreknek, akik arrébb mentek tanácskozni.
Leültem a kis székre, ami az ágy mellett volt, és kétségbeesve néztem végig az ágyon heverő fiún. Az arca hófehér volt, a feje be volt kötve. Fölötte a falon kis műszerek csipogtak, és mindenféle csövek lógtak belőlük.
Megragadtam a kezét, és szomorúan néztem az eszméletlen fiút.
Nem tudom hány órát ülhettem ott, de semmiképpen nem hagytam volna magára.