Nem haragszok rá, mert végre sikerül megvalósítani az álmát. De, nagyon fáj. Ő volt az első olyan férfi az életemben, akinek mindenestől oda adtam magam. 3 évet töltöttem vele és most vége. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, de inkább visszatartottam. A könnyeimnek viszont már nem tudtam megálljt parancsolni. Szép lassan felvették az arcom vonalát majd a kézfejemre hullottak. Egy zsebkendőt lebegtetett előttem a szél én pedig megragadtam.
- Köszönöm- suttogtam.
- Nincs mit- az illető leült mellém és némán figyelt.
- Mi a baj?- egy kis idő elteltével kérdezte.
- Semmi különös- a tekintettem az ég felé emeltem és próbáltam nem sírni.
- Akkor miért sírtál? Milyen bunkó vagyok be se mutatkoztam Sebastian vagyok – nyújtott kezet.
- Lili- viszonoztam.
- Elmondod, hogy mi történt Lili? Persze ha nem akarod elmondani egy idegennek megértem.
- Most nem szeretném elmondani, de nagyon kedves tőled, hogy érdeklődsz. Ha, megbocsátasz, akkor most mennék- ugrottam fel a helyemről.
- Oké. Remélem, még találkozunk.Thaliával.biztos vagyok- nyugtattam meg.
Visszamentem apáékhoz, már nagy volt a sürgés-forgás. Útközben próbáltam eltüntetni a sírás nyomait. Szerencsére nem vették észre, hogy valami nagyon is nyomaszt. Beadtam nekik, hogy rosszul vagyok ezért megkaptam a szabadedzés idejére Lewis pihenőjét. Ahogy, beléptem a kis szobába a könnyeim újra a felszínre törtek, és úrrá lett rajtam a magány, a keserűség és a mérhetetlen szomorúság. Oda sétáltam Lewis ágyához és lerogytam rá. Nagyon fáj, hogy elhagyott, de ennek így kellett lenni. Nem állhatok az útjába, hisz most valóra válhat az álma. Nem, ezt nem tehetem. Nem tudom mennyi idő telt el, de én még mindig itt fekszek. Két kéz érintése hoz vissza a valóságba. Lassan megfordulok, hogy szembesüljek, a kéz gazdájával nem szólok egy szót se inkább szorosan hozzábújok.
Lewis a hátam simogatja, próbál nyugtatgatni. Kis idő elteltével már csak szipogok, és könnyes arccal felnézek rá. Az ölelésében teljesen megnyugodtam.
- Mi a baj Lili?- halkan kérdezte.
- David a baj, szakítottunk- hajtottam le a fejem.
- Sajnálom. Akkor ezért voltál már délután is olyan fura.
- Hogy-hogy délután? Még most is délután van- ráztam meg a fejem.
- Hát nem egészen. Már 7 óra is elmúlt- nevettet rajtam.
- Komolyan? Nagyon elrepült az idő. Apa nem keresett?
- De, csak azt mondtuk neki, hogy biztosan alszol majd én, visszaviszlek- egy hajtincset simított ki az arcomból.
- Köszönöm- megöleltem.
- Igazán nincs mit- összeszedte a cuccait én pedig az ajtóhoz sétáltam.
Az autóban nem szóltunk egymáshoz. És ez most pont így volt jó. A mellettünk elsuhanó járműveket figyeltem, de feltűnt valami. Nem a hotel felé vettük ez irányt.
- Hova megyünk?- a fejemet az ablaküveghez hajtottam.
- Megígértem reggel, hogy elviszlek sütizni és ezt be is tartom- mosolygott rám Lewis.
- Tényleg. Én már el is felejtettem.
Egy eldugott cukrászdába vitt Lewis, de egész hangulatos volt. Itt nem támadták le a rajongók, nyugodtan tudtunk beszélgetni. Elmondtam neki mindent szóról szóra, hogy teljesen érthető legyen a sztori. Elég későn értünk vissza a többiekhez, apa egy kicsit kiakadt, de megnyugtattam, hogy jól vagyok nincs semmi bajom. Alig vártam már, hogy végre a szobámban legyek. Gyorsan ledobáltam a cuccaimat és vettem egy nyugtató fürdőt. Bár most ez se segített. Előkerestem az MP3 lejátszómat és max hangerőn hallgatva énekeltem Thaliával.
