Drága naplóm! ... Nem, ez nem jó, inkább Kedves Naplóm!
Ideje, hogy elővegyelek és kitöltsek pár üres oldalt. Milyen rég nem használtalak… Mikor is? Áhh meg van, 2008 Sao Paulo az utolsó bejegyzés. De, az már milyen rég volt. És mennyi minden történt ott… húúhh jó volt, abban biztos vagyok, még ha csak emlék foszlányok derengenek fel abból a bizonyos estéből. És most miért vettelek elő majdnem két év elteltével? A válasz egyszerű, most 1 éven keresztül utazni fogok, és muszáj lesz leírnom a gondolataimat. Ugyanis az én drága apukám kitalálta, hogy tartsak vele egész évben. Imádom az apámat, de én most nagyon nem akarok menni. Ezt a csodálatos ajándékot pedig annak köszönhettem, hogy nem járok egyetemre. Mivel a szüleim feltett szándéka, hogy valamelyik puccos egyetem kitűnő diákjaként éljem a mindennapjaimat. De, én nem akarok tanulni egyszerűen, nincs kedvem hozzá. Utazgatni akarok a világban; és az tenni, amihez épp kedvem támad.
Most akkor miért is háborgok? Csupán azért, mert én a barátommal, Daviddel akarom a világot bejárni, és már olyan jól elterveztük az egészet. Persze a mik kis titkunk kitudódott és most mehetek apával. Azt még nem is említettem, hogy apa az egyik forma 1-es csapat fejese. Milyen szuper nekem ugye? Szerintem egyáltalán nem az. Engem nem érdekel a száguldó cirkusz. Szerintem semmi értelme sincs. Minek kell egyáltalán annyi kört megtenni? Elég lenne 1-2 vagy maximum 10, de nem inkább mennek, 100 ezret bár én rendszerint végigalszom az egész futamot. Fura az egész családot megfertőzte a benzingőz, csak engem nem.
És most azt kérik tőlem, hogy az egész 2010-es évet töltsem a csapattal? Ez teljesen abszurd. Alig tudok valamit erről a sportról. Egy dologban vagyok biztos, hogy ezek a járművek alacsonyak, és iszonyú gyorsak. Így remélem már érted naplócskám miért te leszel az én hű társam. Már holnap reggel indulunk. De hova is? Jah meg van, Bahrain. Ott még nem is voltam, és nem is akarok menni. Valahogy az egész ország ellenszenves. Most pedig ott kell töltenem majdnem egy hetet. Szuper lesz…. Jobb lesz, ha most búcsúzok is. Viszlát.
Becsuktam a kis rózsaszín borítású könyvet és az előttem heverő kis asztalra dobtam. Egy ideig még ücsörögtem, majd jobbnak láttam bepakolni a maradék ruhákat és kiegészítőket. Mondhatni hamar végeztem. Sosem voltam egy olyan lány, akinek a divat az élete. Bár néhány merészebb ruhadarabot azért sikerült beszereznem. Ki tudja, mit hoz ez a majd egy hetes „nyaralás”. Miután végeztem a bepakolással az ablakomhoz sétáltam és résnyire elhúztam a függönyt. Mint mindig most is a tavaszi tájban gyönyörködtem. Ilyenkor minden olyan szép és megnyugtató. A fák rügyeznek, új szerelmek szövődnek. Az ablakom előtt lévő öreg tölgy is lassan magára ölti a zöld ruháját. Nagyon szeretem a tavaszt.
- Kislányom gyere vacsorázni- szólalt meg apa a hátam mögül.
- Már megyek is- próbáltam egy kis mosolyt erőltetni az arcomra.
- Még mindig haragszol rám?
- Nem azt mondtam, hogy haragszok, csak én nem akarok menni. Tudom, hogy azt mondtam imádok utazgatni és így is van. Csak én inkább céltalanul szeretnék bolyongani a földrészek között és annyit maradni az adott helyen amennyit akarok. Lehet, még munkát is vállalnék. Ez pedig így nem lehetséges, hogy minden egyes helyen jobb esetben egy egész hetet eltöltünk. Nem szeretem a rohanást, ezt te is tudod jól. De, megígértem, hogy veled tartok és ennek eleget is teszek, viszont ne várj tőlem nagy lelkesedést.
- Rendben. Gyere, menjünk, mert anyád leszedi a fejünket- mosolygott rám.
Csendben leballagtunk a lépcsőn egy szót se szólva egymáshoz. Érzem, hogy megbántottam apát, pedig nem akartam. Csak az igazat mondtam el neki. Anya vidáman tevékenykedett a konyhában. Ilyenkor mindig ki tesz magáért, hisz minden két hétben vagy volt már olyan, hogy egy hónapban csak egyszer látja apát és most engem is akkor fog. Vacsora alatt is szótlan voltam.
- Mi a baj Lili?- érdeklődött anya.
- Semmi. Picit fáradt vagyok- egy kis mosolyt erőltettem az arcomra.
- Martin vigyáz Lilire nagyon- fordult apa felé.
- Már nagylány vagyok anya, tudok magamra vigyázni- dünnyögtem.
- Tudom… tudom, de akkor is. Nagyon sok ember fog körül venni, és nem akarom, hogy bármi bajod is essen.
- Ígérem, szívem vigyázni fogok rá. Mindig ott lesz mellettem- nyugtatta meg apa anyát.
- Pórázt véletlenül nem köttök a nyakamba?- morogtam.
Elegem volt abból, hogy úgy kezelnek, mint egy óvodást. Lassan 20 éves leszek és még mindig annyira féltenek. Remélem apa azért nem gondolta azt komolyan, hogy végig mellette kell lennem. Elég lesz nekem kibírni azt a hatalmas zajt, amit ezek a járművek csapnak, nemhogy még végig is hallgassam az unalmas megbeszéléseket, az kizárt. Engem nem fog egyetlenegy ilyen dologra se elrángatni az öreg. Segítetem anyának elmosogatni. Közbe még ezerszer végig kellett hallgatnom, hogy vigyázzak az ottani srácokkal. Ezt most nem értem mire mondta. Nekem van barátom, biztos nem kezdenék egy száguldó örülttel.
